Baj-e, ha veszekszünk, és ha igen, miért nem?

A hozzánk párterápiára érkező párok jelentős része a saját beszámolóik alapján besorolható két problémakörbe: elakadás a szexualitás területén és kommunikációs nehézségek. Természetesen ezek csak a leginkább felszínen lévő problémák, jellemzően ennél mélyebb okok is húzódnak a párterápiás igény mögött, mégis ezek azok a területek, ahonnan a legtöbbször indulunk. Míg előbbi nehézség esetében főként az eltérő igények és a szexről való kommunikáció hiánya jelenik meg, utóbbi csoportba leginkább az önmagukat „veszekedős”-ként leíró párokat sorolhatjuk. Mégsem jut el párterápiás ülésre minden pár, akik valaha összevesznek. Mit is jelent akkor ez? Baj-e az egyáltalán, ha veszekszünk a párunkkal? Mitől függ ez?

Amikor belevágunk egy folyamatba egy „veszekedős” párral, az egyik legfontosabb dolog, amit megbeszélünk az az, hogy nem célunk elérni, hogy egyáltalán ne veszekedjenek. Nem is volna ez reális, hiszen konfliktusaik vélhetően lesznek még az alatt a hosszú idő alatt, amit együtt töltenek, sokkal inkább fontos arra helyezni a hangsúlyt, hogy miként is zajlanak azok a bizonyos veszekedések.

Már maga a szóhasználat is érdekes: a konfliktust kevésbé tartják erősnek, a vita közepes és a veszekedés a legdurvább, így sok minden leszűrhető abból is, hogyan nyilatkoznak erről. Szerencsére sokan vannak, akik egyetértenek velünk, de akad azért olyan is, aki számára az tűnik ideális megoldásnak, ha teljesen kiiktatják a konfliktusokat a repertoárjukból. Igen ám, de akkor elengedik a békülés örömét is, és azt az erőforrást, amit általa nyernek. Minden vita utáni békülés egy kisebb csata, amit a pár tagjai együtt megnyernek.

Nincs vesztes és nyertes, az ő kapcsolatuk gazdagodott egy újabb tudással, élménnyel, amit visznek magukkal a következő, hasonló szituációba.

A párkapcsolatok fejlődése során szükségszerűen eljön az az idő, amikor elkezdenek jobban összecsiszolódni a felek, ez pedig bizony konfliktusokkal jár. Mindketten mást hoznak származási családjukból, most pedig ki kell találni, mik is lesznek az ő új, közös családjuknak a szokásai, szabályai. Ezek mind-mind konfliktusos helyzetek lehetőségét hordozzák, de ha nem vívják meg őket idejében, nem nyerhetnek. A le nem tisztázott kérdéseket csak görgetik magunk előtt, ami – mint egy nagy hógolyó – csak gyűjti-gyűjti magába a további frusztrációkat és annál nagyobbat robban. Ez nemcsak az összehangolódás idején van így. A dolgos hétköznapokban is óhatatlanul megeshet, hogy megbántjuk egymást. Ha sértettségünknek nem adunk hangot, vagy nem kérünk bocsánatot a másiktól, hosszú távon nem szolgálja a javunkat. Hihetjük, hogy megoldottunk, de ez sokkal inkább a „szőnyeg alá söprés” tipikus példája lehet. Előbb-utóbb pedig akkorára duzzad a szőnyegünk alatt felgyülemlett, át nem beszélt kérdés, hogy nem fogjuk látni egymást tőle. Vagy egyszer csak egyben kirobban onnan minden, és sokkal nagyobb károkat okoz, mintha apránként gyomláltuk volna ki onnan a kényes témákat.

Nem is beszélve arról, hogy egy-egy vita mennyi energiával jár. Ha vannak konfliktusaink, az azt jelenti, hogy érdekel minket a másik, foglalkoztat, miként fog alakulni a kapcsolatunk, vannak elképzeléseink és hajlandók vagyunk ennek hangot is adni. Ha már „minden mindegy”, és „legyen, ahogy te akarod”-állapot áll be, az lehet az elhidegülés mutatója. Akkor valóban nincs konfliktus, de a legkevésbé sem azért, mert olyan harmonikus a kapcsolat.

Ha szavazni kell tehát, hogy legyen-e konfliktus vagy sem, én azt mondom: legyen, de nem mindegy, hogy milyen! Törekedjünk arra, hogy konstruktív legyen – vagyis olyan, amiben a két fél egyenlő erőviszonyokkal vesz részt és egyfelé tartanak, még akkor is, ha a módjában nem feltétlenül értenek egyet. A konstruktív konfliktusban mindenki felel a saját maga által kimondott szavakért, mondatokért és azért is, ahogy a másikra reagál. Ha a konfliktus konstruktív, nem lesz az egyik félből egyértelműen hibás, hanem mindketten tudják látni a saját szerepüket abban, amit éppen átélnek.

Mindketten kölcsönösen törekszenek arra, hogy a megoldás felé haladjanak, nem az a cél, hogy átgázoljanak a másikon. Érdemes alkalmazni az erőszakmentes kommunikáció négy lépését is. Először elmondani a másiknak azt, amit éppen látunk, észlelünk az adott helyzetből. Objektíven, csak a tények szintjén, anélkül, hogy hozzátennénk a saját szubjektív érzéseinket. Az már a második lépés: megfogalmazni azt, amilyen érzést az adott helyzet kivált belőlünk. Nem véleményt nyilvánítunk, nem kritizálunk, csupán az érzéseinket osztjuk meg. A harmadik lépésben a feladat azonosítani, hogy milyen hiányt élünk meg, minek is szól az adott pillanatban jelentkező érzelmünk. Fontos, hogy ne a másik viselkedésében vagy tulajdonságaiban keressük ezt. A negyedik, és egyben utolsó lépés egy kérés: annak megfogalmazása, hogy mire lenne szükségünk a másiktól annak érdekében, hogy a negatív érzésünk csökkenjen. Érdemes törekedni rá, hogy ez minél konkrétabb legyen, és mellőzze a tagadó formát.

Nézzünk egy szituációt, ami talán mindenki számára ismerős lehet valamilyen szinten: egy pár egyik tagja a következő mondatokat intézi a másik felé:

„Már megint a barátaiddal találkozol? Nahát, hihetetlen, micsoda újdonság…Ja, nem! Csak a szokásos. Mindig ez van. Rám sosincs időd, de ha velük kell találkozni, akkor persze rögtön ráérsz. Persze, menj csak, engem már nem is érdekel”.

Nézzük meg, hogy nézhetne ki ugyanez az erőszakmentes kommunikáció lépéseit alkalmazva:

  1. lépés: Mostanában úgy látom, hogy több időt töltesz a barátaiddal, mint velem.
  2. lépés: Ez engem elszomorít,
  3. lépés: mert szeretném érezni, hogy neked is annyira fontos a kapcsolatunk, mint nekem.
  4. lépés: Szeretnélek megkérni rá, hogy töltsünk kicsit több időt kettesben. Te mit gondolsz erről?

A különbség jelentős, és a hatás sem lesz ugyanaz. Érdemes kipróbálni!

Zaka Dóra
Zaka Dóra
Zaka Dóra vagyok, tanácsadó szakpszichológus, képzésben lévő pár-és családterapeuta. Munkámat részben egy Pedagógiai Szakszolgálatnál, részben a kolléganőmmel megálmodott Relation-Ship pár-és családterápiás szolgáltatás keretein belül végzem. Szakmai szemléletmódom alapvetően a rendszerszemléletre épül: arra, hogy mindannyian hatással vagyunk a környezetünkben élőkre. Fontosnak tartom továbbá a pszichoedukációt, és szeretném, ha idővel a pszichológushoz járás nem járna stigmatizáltsággal, hanem a tudatos és önreflektív élet egyik mutatója lehetne.

Népszerűek

Az öt legfontosabb dolog, amit Dr. Vekerdy Tamás tanított nekünk

1. Nem az teljesít majd igazán jól a "kemény, versengő, taposó" felnőttéletben, akit már gyerekkorában is "kemény, versengő, taposó" körülmények között neveltek. Éppen ellenkezőleg....

A mérgező emberek 5 leggyakoribb működése

Mindannyian ismerünk közelebbről vagy távolabbról olyan embert, aki rendre furcsa, nyomasztó érzést kelt bennünk, ráadásul erre sokszor csak akkor ébredünk rá, amikor már az...

Elszürkülni a másik mellett – Így marcangol szét lassan az érzelmi bántalmazás

A bántalmazás nem feltétlenül bántalmazásnak indul – intő jeleit egy kapcsolat elején olykor nehéznek tűnhet kiszűrni, és sokszor mire felszínre jön a másik „valódi...

Lelkünk sorozatgyilkosai, a hűtlenek

Küldött egy e-mailt a főszerkesztőm, hogy szeretné, ha írnék egy cikket a hűtlenségről.” Menne, van valami véleményed a témáról?”  Viccelsz ??!!!! - kérdeztem -...

5+1 intő jel, hogy inkább menekülj a randiról

Időben felismerni az érzelmileg instabil, „mérgező” embereket olykor nem egyszerű, azonban van néhány olyan intő jel, melyre odafigyelve hónapok vagy évek fájdalmát spórolhatjuk meg...