Sokan találkoztunk már olyan helyzettel, amikor utólag sikerült csak fejben helyre tennünk azt, hogy „mit kellett volna” mondani, mi az, ami egy „elég jó érv” lett volna meggyőzni a másikat egy veszekedés, félreértés után. Legyen szó családon belüli vitákról vagy arról, hogy a hentes fél kilóval több húst adott, de én nem szóltam érte.
Mindenki ismeri azt a bosszantó érzést, amikor mérgelődünk belül, de kifelé csak mosolygunk, mert a társadalmi elvárások erről szólnak. Csendben tűrni, elfogadni, megérteni a másikat. De mikor értenek meg engem? Én hogyan mondhatom el azt, ami nekem nem tetszik?
A kommunikációs stílusok (alárendelődő, agresszív és asszertív) közül az asszertív kommunikáció fogalmával gyakran találkozhatunk akkor, amikor békés megoldásokról van szó. Ez ugyanis egy hatékony kifejezésmód, ami megengedi a saját gondolatok kifejezését, de nem várja el a másiktól, hogy egyet értsen velünk. Hogyan legyél te is asszertív? Mire kell figyelni?
- Ez a stílus nem arról szól, hogy minden áron meggyőzd a másikat a magad igazáról. Ez annak az eszköze, hogy elmondd, amit te gondolsz és érzel.
- Légy határozott és egyértelmű! Ha asszertivitásra törekszel, nem engedheted meg magadnak a körülményes megfogalmazást, általánosítást. Pontos, egyértelmű kifejezésekre van szükséged. Ha azt szeretnéd mondani, hogy „nem”, akkor ne azt mondd, hogy „esetleg/talán/hátha”. Merj konkrétan fogalmazni!
- El kell fogadnod, hogy a beszélgetőpartnerednek is joga van a saját véleményéhez, nézetéhez. Nem szabad célként kitűznöd, hogy ő „átpártoljon” a te oldaladra. Lehet úgy is kommunikálni, ha nem értünk egyet a másikkal.
- Hallgasd végig! Ne vágj a másik szavába! Igyekezz türelmesen végighallgatni, hiszen lehet, hogy olyan is elhangzik, amire nem számítottál, ami esetleg egy új nézőpont lehet.
- Ne emeld fel a hangodat! A vita lehet építő jellegű kiabálás nélkül is.
Amint ezeket tudod alkalmazni, nagyobb eséllyel tudsz egy nézeteltérésben az önérvényesítés felé haladni. Lássuk, mi kell még ahhoz, hogy a lehető legjobban ura legyél a helyzetnek!
Az én-állapotok
Minden embernek vannak különböző én-állapotai; gyermeki, felnőtt és szülői. Ezek segítenek nekünk a kommunikációban, a másikkal való beszélgetésben, egyáltalán abban, hogy ki hogyan viszonyul a másikhoz. A nevükből adódóan lehet arra következtetni, melyik én-állapot milyen viselkedést, kommunikációt rejt magában.
- Amikor gyermeki én-állapotban vagyunk, akkor inkább alárendelődünk a másiknak, elfogadjuk az állításait, ahogyan egy gyerek teszi a szüleivel szemben. Nem kérdőjelezzük meg az elhangzottakat akkor sem, ha kétségek gyötörnek. Ebben az énrészben őrizzük mindazt, ami ösztönösen velünk született; örömöt, bánatot, biztonságérzetet, spontaneitást, stb.
- A felnőtt én-állapotból a jelenre vonatkozó állításokat, megfigyeléseket tesszük, ebben tudunk a legracionálisabban létezni.
- A szülő én-állapot alárendeli a többi állapotot. Amikor a szülői én-állapotban vagyunk, akkor megmondjuk a helyes állításokat. Elvárjuk, hogy ezt jóvá hagyja a másik, feleselést nem tűr. Gondoskodik, ellát. A szülői állapot mindazt raktározza, amit a szüleinktől vagy korábbi példaképektől, tekintélyszemélyektől hallottunk.
Ezek az állapotok alapesetben váltakoznak mindenkiben – sokszor attól függ, milyen helyzetben, kivel kommunikálunk. A hétköznapokban a felnőtt-felnőtt felállás segíti a leginkább az asszertív kommunikációt. Nézzünk egy példát! Ha a főnök felnőtt énállapotból, az alkalmazott gyermeki énállapotból kommunikál, akkor nagyon egyoldalú lesz a beszélgetés, lényegében egy nézeteltérés során egyszerű „leszidás” lesz. Ha felnőtt szerepbe engedi a főnök a beosztottat is, akkor sokkal nagyobb esélye van egy építő jellegű beszélgetésnek.
Akkor van vita és akár hevesebb veszekedés, amikor az egyik szereplő nem engedi a másiknak, hogy olyan szerepből beszéljen, ami neki is kényelmes. Ha valaki igyekszik felnőtt énállapotot megjeleníteni, de a másiktól érkező folyamatos szülő énállapot állandóan visszakényszeríti a gyermekibe, akkor az történik, hogy nem teljesedik ki az egyik szereplő, „elhallgattatják”.
Mit lehet tenni ez ellen?
Mindenképpen érdemes figyelni a jelekre. Mit is akar közölni az illető? A szülői énállapot legismertetőbb jele az, hogy nem tűr akkora ellentmondást, mint a másik kettő. Szívesebben irányít és rendel alá másokat. Ha ezt felismerted, akkor érdemes akár kérdések formájában megfogalmazni a számára, mi az oka annak, hogy nem engedi tágítani a nézőpontját.
Igyekezz figyelni arra, hogy te a saját felnőtt énállapotodból bármikor reagálhatsz a jelenre, maradhatsz a realitás talaján. Amennyiben azt érzékeled magadon, hogy akaratod ellenére „csendben maradsz” vagy csak úgy érzed, hogy „egyet kell értened”, tudd, hogy gyermeki énállapotba szoríthatnak vissza.
Hogyan segítheted még az önérvényesítést?
Az érzelmek kifejezése nagyon összetett folyamat, sokszor kifejezetten nehéz. Ez azért van, mert az érzelmek maguk is nagyon komplex jelenségek, biztosan veled is sokszor előfordult már, hogy igazán meg sem tudtad fogalmazni az érzéseidet. Gondolj bele, mekkora energia pontosan beszélgetni az érzelmekről, ha az is nehéz, hogy egyáltalán nevén nevezd!
Ahhoz, hogy a lehető legpontosabban mondd el, milyen érzések kavarodnak benned, igyekezd az alábbiakat figyelembe venni:
- A negatív érzésekhez is jogod van! Sokszor fordul elő, hogy a negatív érzéseinket igyekezzük elnyomni, nem észrevenni, mert ha egy szeretett személy iránt alakul ez ki (pl. harag, düh), akkor még lelkiismeret-furdalásunk is lehet tőle. Nem sértő dolog a negatív érzések kommunikálása!
- Ha nem tudod pontosan megfogalmazni, akkor ne menj bele a részletekbe! Ha csak annyit mondasz ilyenkor, hogy „nem tudom pontosan, hogy mit, de rossz érzést kelt bennem az, ha így beszélsz/viselkedsz velem”, ezzel kifejezed azt, hogy egy számodra akár még ismeretlen, de biztosan negatív érzelemvilágba érkeztél.
- Merj segítséget kérni! Ha azt tapasztalod, hogy egyedül nem megy, akkor jelezd a beszélgetőpartnered fel, hogy elakadtál az érzelmeid kibogozásában! Sokszor ennyi is elég ahhoz, hogy ne vita, hanem beszélgetés folytatódjon.
- Légy a lehető legkonkrétabb! Ha dühös vagy, mondd, hogy „Ez engem dühít”. Ha szomorú vagy, mondd, hogy „Elszomorít”! Ne akarj kevesebb üzenetet átvinni, mint amennyi szükséges egy konfliktus megoldásához.
Összességében az önérvényesítés ezeknél sokkal bonyolultabb és hosszasabb folyamat, ami sok önismeretet és gyakorlást igényel. Ez a három ismerete azonban (asszertivitás, énállapotok és érzelemkifejezés) nagy előrelépés tud lenni abban, hogy merj kiállni magadért!
Ne feledd: mindegy az is, hogyha tényleges hierarchia van közted és a vitapartnered között, minden esetben lehetséges, hogy elmondd a saját véleményedet! A tényleges hierarchia azonban sokkal ritkább, gyakran vélt, egyik fél által generált alá-fölé rendeltség alakul ki egy beszélgetés során.
A képek forrása: Pexels, FreePik