Sokadik apukája volt ez már Karolinának. Voltak pocakosak és kockás hasúak, viccesek és vicceskedők, olyanok, akik mindig ajándékot hoztak, és olyanok is, akik olykor-olykor inkább elvittek magukkal valamit. Igazából semmi hasonló nem volt bennük, csak annyi, hogy előbb-utóbb egyikük sem jött többé haza.
De ez most más volt.
Anyu azt mondta, mostantól soha nem áll le durva és kiszámíthatatlan alakokkal, és hogy van, amikor egyszerűen betelik a pohár. Karolina nem értette, hogy ezek pontosan mit jelentenek, de ha Anyu boldog volt, akkor ő is. Szóval ő látta, hogy F. valóban más: Anyu azt mondta, amikor vele van, akkor olyan, mintha pillangók repkednének a gyomrában. Karolina gondolta, hogy ez alatt biztos arra céloz, hogy a pillangók bár nehezen, de megszámolhatók: és ha Anyu végre tudja, hogy mi az ő X-e és Y-a, akkor tud vele osztani és szorozni, vagyis kiszámítható. Nem tudja, a szerelemben hogy működik ez, de matekon a tanár csak a helyesen felírt képletre ad pontot.
F. leginkább olyan volt, mintha senkit nem kedvelne igazán, csak Anyut, és Anyunak ez nagyon tetszett. Ezért ő elkísérte mindenhova, és főzött neki munka után, pedig előtte még a zacskós tésztát is csak szigorúan az utasításokat követve merte megcsinálni. F. férfias volt, és úgy ölelte körbe karjaival, mintha minden vadállatot és szörnyet képes lenne távol tartani egyetlen ujjának mozdításával. Ráadásul okos is volt, a világ összes könyvét tudta kívülről, de legalább a címüket és a szerzőjüket, így nem is volt kérdés, hogy tökéletesebb apukát el sem lehetett volna nála képzelni.
Aztán eltelt egy tavasz, majd egy nyár, és F. egyre többet maradt távol esténként.
– Biztos leterheli a munka – mondta Anyu.
Amikor együtt mentek valahová – és Anyu felvette volna ugyanazt, mint eddig – azt mondta neki, hogy öltözzön már valami normális ruhába, mert senki nem akar így mutatkozni vele. Karolina nem értette, hogy ilyenkor Anyu miért is lesz annyira szomorú, ha másnap aztán szó nélkül valamilyen normális ruhába öltözik. Persze F. mindig bocsánatot kért, hosszan magyarázta, hogy ő nem úgy érti a dolgokat, és különben is. És egészen addig a pár óráig nem is úgy értette, amíg Anyu meg nem bocsátott neki. Anyu ilyenkor örült, és fejlődni akart, hogy méltóvá válhasson F. szerelmére.
Karolina ezt sem értette, egészen eddig azt hitte, mindenki méltó arra, hogy szeressék.
Anyu minden délután négy órakor izgatottan várta, hogy mikor hallatszanak végre F. léptei a folyosón, vagy fordul a kulcs a zárban, ahogy hazaér a munkából. Amikor Anyu ért haza később, F. általában nem volt a lakásban, vagy már mélyen aludt. Ajándékot, vagy bókokat sosem hozott.
– Ő nem ilyen romantikus alkat – mondta mindig Anyu, amikor magyarázni akarta ezt, vagy azt, hogy F. miért mondja mostanában azt a barátainak a telefonban, hogy nem tudja mi lesz kettőjükkel.
Karolina nem értette ezt sem: hogy miért használnak a felnőttek mindig más szavakat ahelyett, amiről igazán beszélni akarnak. Hogy miért mondják egymásnak, hogy lesz majd valami, lássuk meg, ha már régóta tudják, hogy úgysem. Pedig igen, Karolina tényleg elhitte, hogy F. más. Más is volt, mert Anyu nem ugyanúgy sírt, mint mások után, amikor már nem jött többet: most nem festette be a haját barnásvörösre csak levágta rövidre, és ahelyett, hogy új alakokat keresett volna, akiket könnyebb kiszámítani, akikkel valójában lehet osztani és szorozni, inkább csak lefeküdt hosszú órákra aludni.
Karolina csak egyetlen dolgot értett ebben a felnőttes, keszekusza történetben, amit Anyu szerelemnek nevezett, mégpedig azt, hogy ha az ember gyomrában pillangók repkednek – és a pillangók márpedig élőlények – akkor etetni kell őket.
Különben meghalnak.