Kapcsolataink legnagyobb gyilkosa a fantáziánk

Kapcsolati lehetőségeink legnagyobb gyilkosa a fantáziánk. Hogy miért?

Mert oda sem megyek hozzá, mert „tudom, hogy nem kedvelne”. Mert két szó váltása előtt következtetéseket vonunk le a másikról, és vágjuk el magunkat potenciálisan nagyon gyümölcsöző kapcsolódásoktól, mert nem hívjuk fel, nem keressük a másikat, csak azért, mert félünk, hogy nem vagyunk elegek így persze egy olyan ördögi körbe zárva magunkat, amiben ki sem derülhet, hogy lehet, hogy elegek voltunk.

Vagy amikor társat keresünk, sok-sok fájdalmas tapasztalat után, és megismerkedünk valakivel, akiről úgy tűnik, benne megvan minden. Végre kipipálásra kerülhetnek a hosszú listánkon megemlített kritériumok, amelyeket keresünk az „Igaziban”, és meg is nyugszunk: mi már megvagyunk egy életre, megtaláltuk a hiányzó láncszemet.

Csak telik az idő, és nem tűnik úgy, hogy ő hasonlóan gondolja. Kifogásokat keres, halogat, megbízhatatlanul viselkedik, de te vársz rá, és mindezt elviseled, mert te TUDOD, hogy valójában neki teremtett a sors. Közben pedig egyre inkább csak a fantáziád, a „mi lenne, ha” éltet: csak egy icipicit kellene változnia, csak egy kicsit másképp viselkednie, és máris tökéletes lenne. Ezt még akkor is képesek vagyunk elhinni, amikor az illető valójában soha nem viselkedett az általunk áhított módon, vagy hosszú évek után kapaszkodunk egy kezdeti szép élménybe, hiszen „ha akkor képes volt rá, akkor most is az”. Pedig ez egyrészt nem így van, másrészt képesnek lenni valamire és valóban tenni valamiért két különböző dolog.

A kapcsolataink legnagyobb gyilkosa a fantáziánk, mert boldogan elvagyunk a párunkkal addig, amíg nem látjuk, hogy másnak milyen. Aztán elindul a gondolkodás: „neki biztos sokkal jobb, őt biztos sokkal jobban szeretik, mi lehet velem a baj?”. Vagy ha nem is a másik párkapcsolatát irigyeljük, jön valaki vonzó, és azonnal rávetítjük minden kielégítetlen vágyunkat a jelenlegi helyzetünkből, hogy ő tuti megoldaná – miközben rengetegszer egyáltalán alig ismerjük az illetőt, nemhogy bármit sejtsünk arról, hogyan is van ő valaki mellett, ahogy a másik kapcsolatának is csak aprócska szegletét látjuk, amibe épp az illető betekintést enged, és hajlamosak vagyunk elhinni, hogy ez a teljes kép.

Ott a párod, aki odafigyel rád, rendben vannak köztetek nagyjából a dolgok, de mégis jön valami: elmentek mondjuk nyaralni, és ő ahelyett, hogy kézen fogva sétálna veled a tengerparton, majd meglepne egy gyertyafényes vacsorával – ahogy elképzelted, meg hát amiről mindenki dicsekedne körbe a barátainak– ő inkább megkérdezi, hogy vesztek-e egy sört, mert a kedvenc csapata játszik délután, lemehetnétek szurkolni. Te persze megtörsz: hát hol az idill? Hol a mesebeli érzés, hogy a másik azelőtt tudja, hogy mit szeretnél, mielőtt egyáltalán te tisztában lennél vele? Akinek meg se kell szólalnod, mert „egyszerűen ért téged”?

Az ilyen helyzetekben két dolgot követünk el, amivel elszúrjuk a helyzetet, és valójában aláássuk mind azt a nevetést, jóérzést, és boldogságot, amit egy-egy kapcsolat okozhatna. Egyrészt: nem élünk a jelenben. Engedünk fantáziánk csábításának, ő pedig bevisz minket az erdő sűrűjébe: ahelyett, hogy meglátnánk azt, ami az adott pillanatban valóban történik: mennyire van összhangban az adok-kapok, mennyire ismerem én ezt az embert egyáltalán?

Mennyire tudom őt elfogadni úgy, hús-vér emberként, ahogy létezik, vagy csak rávetítem az idilli elképzeléseim, ami mögött esély sincs arra, hogy meglássam azt, aki ő valójában? Szomorúak vagyunk az elmaradt gyertyafényes vacsora miatt, pedig felszabadulhatnánk a párunkkal, és gyönyörködhetnénk csillogó, szenvedélyes szemében ahogy örül annak, amikor a csapata nyer. Kijelölhetnénk a határainkat az alapján, ahogy mások valóban bánnak velünk, és nem az alapján, amilyen rejtett potenciált tulajdonítunk nekik.

A másik hiba pedig az, hogy egyszerűen nem teszünk semmit: nem vagyunk proaktívak, nem kezdeményezünk, csak várjuk, hogy az élet beteljesítse egyszerűen a dolgainkat, mintha ez mehetne nélkülünk is.

Nem adunk mi szeretetet és figyelmet először azoknak, akiktől várnánk, hanem csak kétségbeesünk, hogy miért nem kapjuk már ezt meg tőlünk. Az igazit keressük, de nem gondolkodunk el, és dolgozunk azon, hogy mi mennyire vagyunk igazik.

A képek forrása: Pexels

Csirmaz Luca
Csirmaz Luca
Csirmaz Luca vagyok, pszichológus, a PszichoLive szakmai vezetője. Hiszem, hogy együtt könnyebb, hogy önmagunkon dolgozni a legnagyszerűbb dolog amit tehetünk, és hogy mindenki megérdemel egy szeretetteljes környezetet és csillogó szempárokat - beleértve azt is, amikor tükörbe néz.

Népszerűek

Az öt legfontosabb dolog, amit Dr. Vekerdy Tamás tanított nekünk

1. Nem az teljesít majd igazán jól a "kemény, versengő, taposó" felnőttéletben, akit már gyerekkorában is "kemény, versengő, taposó" körülmények között neveltek. Éppen ellenkezőleg....

A mérgező emberek 5 leggyakoribb működése

Mindannyian ismerünk közelebbről vagy távolabbról olyan embert, aki rendre furcsa, nyomasztó érzést kelt bennünk, ráadásul erre sokszor csak akkor ébredünk rá, amikor már az...

Elszürkülni a másik mellett – Így marcangol szét lassan az érzelmi bántalmazás

A bántalmazás nem feltétlenül bántalmazásnak indul – intő jeleit egy kapcsolat elején olykor nehéznek tűnhet kiszűrni, és sokszor mire felszínre jön a másik „valódi...

A nárcisztikus szülő gyermeke örökké a „nem elég jóság” árnyékában élhet – 5 jel, hogy felismerd

„Ha egy mondatban kellene jellemeznem, milyen érzés egy ilyen örömgyilkos édesanyával élni egy életet, akkor annyit mondanék, hogy olyan, mintha rátett volna a hátadra...

Gázlángozás – A manipulációs stratégia, mely eléri, hogy őrültnek gondold magad

„Oh, ugyan már! Soha nem mondtam ilyet! Csak túlságosan érzékeny vagy. Nem tudom, hogy miért csinálsz akkora ügyet ebből…” – ha ismerősek ezek a...