„Tegnap felkeltem, minden szép és jó volt. Tudtam érezni a párom szeretetét szinte minden megnyilvánulásából, még abból is, hogy megkért rá, különös gonddal mosogassam el a kávéscsészéjét. Ez általában idegesít, mert feleslegesnek gondolom, ma valahogy mégis rendben volt. Mindenki kedves volt velem, megvárt a busz, igaz, hogy kicsit nagy volt a forgalom, ezért elkéstem, de a felettesem megértő volt. Úgy éreztem, bármire képes vagyok, bíztam abban, hogy sikerrel fogom venni az előttem álló feladatokat, és akadályokat, még akkor is, ha azért elég nagy kihívással járnak.
Erre történt valami és most már semmi sem jó. Gúnyos megjegyzést tettek rám, borús, esős idő nyomta el a hangulatom, vitáztam egy családtagommal. Ma már úgy éreztem, semmi sem jó. Mindig csak rohanok, másból sem áll az életem. Felöltözni sem bírok normálisan, mégis ki néz ki így, mint én? A hajam se jó, rám férne már egy fodrász is, na meg néhány új ruhadarab. A párommal is csak veszekszem állandóan, nem tudom, hova vezet ez. Ki akar így élni? Semmi sem sikerül, nem fog menni az új munkahelyi feladatom elvégzése sem és a céljaim is egytől egyig hülyeségek. De ha nem is lennének azok, úgysem érem el őket. Felesleges is az erőfeszítés.”
Mit gondoltok, mi a különbség a két nap között? Tényleg reális, hogy értéktelenek, ügyetlenek leszünk egy nap alatt? Szerintem a különbség, hogy másik szemüveget viselünk! A pozitív és a negatív szemüveg, amit időről időre mindannyian magunkra veszünk, óriási befolyással bír a szemléletmódunkra. Megváltoztatja, ahogy a világot és benne magunkat, illetve a kapcsolatainkat látjuk.
Ha a pozitív szemüveget viseljük, tudunk bízni. Nemcsak másokban, hanem magunkban, képességeinkben is. Kapcsolatunkban képesek vagyunk meglátni a jót, még akkor is, ha időnként negatív dolgok történnek. Azok nem kapnak akkora súlyt. A párunkkal, szüleinkkel vagy valamelyik barátunkkal lefolytatott vitánk csak egy vita marad és nem egy mindent, az egész kapcsolat létjogosultságát megkérdőjelező esemény. Természetesen, a pozitív szemüveg sem tesz vakká a negatív dolgokra, de segít abban, hogy azokban is meglássuk a jót, vagy legalább el tudjuk képzelni, hogy van neki jó oldala. Hogy ne tagadjuk le, hogy minden rosszban van valami jó. Vagy legalább ne tartsuk ördögtől való gondolatnak azt, hogy a negatív dolgok is az élet részei, és lássuk azt, hogy attól még, hogy megtörténnek, nem teszik semmissé a jót.
És ha átvesszük a másik szemüveget, minden sötétebbé válik. Egy-két párkapcsolati vita rögtön azt mutatja, milyen rossz is az egész, megkérdőjelezve, hogy van-e bármi értelme egymás mellett lenni, vagy hogy egyáltalán összeillünk-e. Könnyen passzívvá válunk, hiszen elveszítjük a reményt, a hitet saját sikereinkben, így inkább meg sem próbáljuk, nem akarunk szembesülni saját kudarcaink lehetőségével. Nem tudunk felidézni semmit, amiben jók vagyunk, a sikereink csak a szerencsének köszönhetők. Ez a szemüveg egy negatív szűrőt tesz a világra, és reflektorfénybe helyezi a rossz dolgokat, minden mást pedig elhalványít maga mellett. Ez a fajta működésmód jó példája az egyik kognitív torzításnak, amit a szakirodalom „megerősítési torzításnak” nevez: ilyenkor valóban, mintha egy lencsén keresztül néznénk a világot, leginkább csak azt látjuk meg, ami a saját előzetes gondolatainkhoz, érzéseinkhez kapcsolódik.
Gyakran halljuk párterápiás ülések során, hogy „hiába járunk párterápiára, nem változik semmi, a múltkor is összevesztünk”. Kiemelnek egyetlen eseményt egy kéthetes intervallumból, ezzel pedig tankönyvi példái lehetnének a „negatív szűrés” elnevezésű kognitív torzításnak. Bár nyilván történtek egyéb események is, mégis ezt a negatívat emelik ki, és általánosítják az egész időszakra. Aztán persze a további kérdések mentén kiderül, hogy valójában azért jobban odafigyelnek a házimunka-megosztásra, igyekeznek minden nap időt fordítani arra, hogy legalább 10-15 percet kettesben beszélgessenek, és a hétvégéken is terveznek valamilyen minőségi közös programot. Na meg az is, hogy igazából 4-5 olyan helyzet volt, ami akár veszekedésbe is torkollhatott volna, de valahogy azt sikerült elkerülniük. Mégis, ezek nem hangosodnak ki egy olyan általános kérdésre, mint hogy „hogy vannak?” vagy „hogy telt ez az elmúlt időszak?”. Ennek persze az is az oka, hogy azzal az elvárással jönnek párterápiára, hogy ott a negatív dolgokról KELL beszélni, de általánosságban is sokakat az jellemzi, hogy a negatívumokat említi először.
Hiszen ahhoz, ami jól működik, könnyű hozzászokni.
Ha azt tapasztaljuk magunkon egy-egy nap, hogy semmi sem jó, minden összeesküdött ellenünk, próbáljunk megállni és emlékeztetni magunkat a saját szerepünkre ebben. Nagymértékben múlik rajtunk, hogy a világ mely részeit fogadjuk be és minek adunk hangsúlyt. Cseréljünk szemüveget és csodálkozzunk rá egy másfajta világra!