Amikor jelentős veszteséget élünk át, a szomorúság és a sokk érzése mögött gyakori, hogy számos más érzést is tapasztalunk, például szorongást, félelmet, kétségbeesést, bűntudatot, megbánást, haragot, magányt és tehetetlenséget. Elveszettnek és üresnek érezhetjük magunkat az életben, sőt, kételkedhetünk az élet értelmében is. Bár a saját stílusunkban és tempónkban másképp gyászolunk, hasznos lehet, ha megértjük a gyászfolyamatot J. William Worden pszichológus „A gyász négy feladata” modellje alapján. Dr. Worden a gyászfolyamatban a „feladatok” kifejezést használja a „szakaszok” vagy „fázisok” helyett. Azt állítja, hogy sokan nem lineárisan dolgozzák fel a gyászt, de a szakasz/fázis megközelítés azt jelenti, hogy a gyászolónak passzívan át kell mennie egy sor szakaszon/fázison, mielőtt a gyász véglegesen megoldódik. Más szóval, Dr. Worden a „feladat” kifejezést választja a gyászmodelljéhez, mert tudatosítani szeretné a cselekvőképességet a gyászolókban a gyászfolyamat során. Azt is állítja, hogy a feladatmodelljét nem kell lineáris sorrendben kezelni.
A gyász négy feladata a következőket tartalmazza:
- feladat: Elfogadni a veszteség valóságát
- feladat: A gyász fájdalmának feldolgozása
III. feladat: Alkalmazkodni az elhunytak nélküli világhoz
- feladat:Módot találni az elhunytak megemlékezésére, miközben elindulunk életünk hátralévő útján
Nézzük meg, hogyan használhatjuk ezt a modellt útmutatóként a gyászfeldolgozásban:
Az „Elfogadni a veszteség valóságát” című első feladatban a valóság és az elfogadás két kulcsfontosságú pont. Eltarthat egy ideig, mire valóban elfogadjuk a valóságot. Felváltva hihetünk szeretteink halálának tényében, és kételkedhetünk is benne. Egyrészt a kogníciónk azt súgja, hogy a személy elment; másrészt úgy érezzük, hogy még él, így tagadjuk a veszteséget. Tudat alatt tehát a tagadást, mint védekezési mechanizmust működtethetjük pszichológiai jóllétünk védelme érdekében. A gyászolók körében megfigyelhető gyakori példák közé tartozik az elhunyt tárgyainak megszállott megtartása, az elhunytra emlékeztető dolgok azonnali eltávolítása, az elhunyt szelektív elfelejtése, vagy az elhunyt jelen időben való megemlítése. A gyászolóknak időre és térre van szükségük a változás és a veszteség feldolgozásához, és nem szabad ítélkezni felettük. Az elfogadás a gyászolók feladata is. Dr. Paul Wong pszichológus szerint „a felépülés az elfogadással kezdődik – a tagadás öl, míg az elfogadás gyógyít”. Az elfogadás a valóság elismerését és azoknak a dolgoknak az elfogadását jelenti, amelyeket már nem tudunk megváltoztatni.
A gyász második feladata „A gyász fájdalmának feldolgozása”. A fájdalmas érzések nem szűnnek meg azáltal, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket. A gyász számos érzést kelthet bennünk, például szomorúságot, félelmet, szorongást, haragot, megbánást, szégyent stb. A gyász számos más, múltbeli megoldatlan problémát is felerősíthet a pszichénkben. Fontos, hogy szakember segítségével nézzünk szembe az érzéseinkkel, és tanuljunk meg néhány egészséges megküzdési stratégiát a szorongásunk kezelésére.
„Alkalmazkodni az elhunyt nélküli világhoz” című harmadik feladatban a gyászolónak újra kell definiálnia önmagát, és újra meg kell tanulnia, hogyan viszonyuljon az elhunyt nélküli világhoz. Három olyan területet van, amelyekkel egy szeretett személy elvesztése után foglalkozni kell: külső alkalmazkodás, belső alkalmazkodás és spirituális alkalmazkodás. Házastárs elvesztése esetén a külső alkalmazkodás magában foglalja többek között az egyedüllétet, a gyermeknevelést egyedül, az anyagi veszteség elszenvedését, az elhunyt által a múltban betöltött szerepek betöltését stb. A belső alkalmazkodás magában foglalja az énképhez való alkalmazkodást, az identitás újra definiálását, az életcélok újragondolását, valamint az olyan kérdésekre adott válaszok megtalálását, mint például: „Ki vagyok én most?”, „Mi a célom és mi az értelme az életemnek?”. A spirituális alkalmazkodás Worden modelljében az alapvető hiedelmek és az alapvető életértékek újragondolását jelenti. Ez a fajta lelki kihívás gyakran hirtelen haláleseteknél fordul elő. A gyászolókban ilyenkor az ún. igazságos világba vetett hit szertefoszlik. Kétségbe vonják az élet értelmét és saját önértékelésüket is. Az elhunyt nélküli világhoz való újbóli alkalmazkodás célja, hogy a gyászoló új értelmet találjon életének, és visszanyerje az élete feletti kontrollt. A traumát követő fejlődés a veszteség után is bekövetkezhet.
A negyedik feladat: „Módot találni az elhunytak megemlékezésére, miközben elindulunk életünk hátralévő útján”. Ez a kijelentés tovább erősíti az elhunytak szerepét a gyászolók életében, és elismeri azt is, hogy az elhunytak fontos részei voltak a gyászolók életének. A gyászolóknak arra is emlékezniük kell, hogy továbbra is független emberek, és felelősséget kell vállalniuk magukért. Dr. Worden arra ösztönzi a gyászolókat, hogy „ne adják fel az elhunyttal való kapcsolatukat, hanem találjanak megfelelő helyet érzelmi életükben az elhunytnak, amely egyúttal lehetővé teszi számukra azt, hogy továbbra is hatékonyan éljenek a világban”. A gyászolók így fokozatosan megtanulhatják a veszteségről a felépülésre helyezni a hangsúlyt; újra felfedezni a motivációt egy teljes élet folytatásához.
Felhasznált irodalom:
- Worden, J. W. (2018). Grief Counseling and Grief Therapy. A Handbook for the Mental Health Practitioner(5th ed.). New York, NY: Springer Publishing. 293 pp. ISBN: 978-0-8261-3474-5.