„Ne sírj, légy erős!”; „Nincs okod haragudni!”; „Ne foglalkozz vele, majd elmúlik!”; „Másnak sokkal rosszabb!”
Talán sokan hallottunk már hasonló mondatokat életünk során. Lehet, hogy jó szándékkal mondták őket, mégis azt tanulhattuk meg belőlük, hogy bizonyos érzéseinket jobb elrejteni.
- A szomorúságot túlérzékenységnek látjuk.
- A haragot veszélyesnek.
- A félelmet gyengeségnek.
- A csalódást olyasminek, amin gyorsan túl kell lépnünk.
Így lassan megtanulhatjuk elrejteni azt, ami bennünk történik. Kívül mosolygunk, teljesítünk – miközben belül olyan érzések maradnak feldolgozatlanul, amelyek továbbra is figyelmet kérnek. Az érzelmek nem azért jelennek meg, hogy akadályozzanak bennünket. Azért vannak, hogy információt adjanak önmagunkról.
Az érzések nem problémák, hanem üzenetek
Sokan úgy tekintenek az érzelmekre, mintha kellemetlen zajok lennének, amelyeket minél gyorsabban el kell hallgattatni. Pedig minden érzésnek van funkciója.
- A félelem jelezheti, hogy veszélyt érzékelünk.
- A harag mutathatja, hogy valamilyen határunk sérült.
- A szomorúság segíthet feldolgozni egy veszteséget.
- A csalódás megmutathatja, hogy valami fontos volt számunkra.
Amikor elnyomjuk ezeket az érzéseket, nem szüntetjük meg őket. Csupán eltoljuk magunktól azt az üzenetet, amelyet hordoznak. Ami nem kap figyelmet, gyakran más formában próbál megjelenni.
Amikor a testünk szólal meg helyettünk…
Holisztikus szemléletben az ember nem választható szét különálló részekre. A gondolataink, érzelmeink és testi folyamataink folyamatos kapcsolatban állnak egymással. A hosszú időn keresztül elnyomott érzelmi feszültség megjelenhet például:
- állandó kimerültségben,
- alvási nehézségekben,
- testi feszültségben,
- nyugtalanságban,
- ingerlékenységben,
- koncentrációs nehézségekben.
A test gyakran akkor kezd hangosabban jelezni, amikor a belső világunkat túl sokáig próbáltuk elhallgattatni. Ez nem azt jelenti, hogy minden testi tünet kizárólag lelki eredetű, hanem azt, hogy érdemes figyelembe vennünk: a lelki állapotunk hatással lehet arra, ahogyan a testünk működik.
Miért tanuljuk meg elnyomni az érzéseinket?
Az érzelmek elrejtése gyakran nem tudatos döntés. Sokszor már gyermekkorban megtanuljuk.
- Ha egy gyermek azt tapasztalja, hogy a sírására elutasítás érkezik, megtanulhatja: „A szomorúságom nem elfogadható.”
- Ha a haragját mindig büntetés követi, azt tanulhatja: „A düh veszélyes.”
- Ha csak akkor kap elismerést, amikor erős és teljesítményt ér el, kialakulhat benne az a hit: „Akkor vagyok szerethető, ha nincs szükségem segítségre.”
Ezek a minták később is velünk maradhatnak. Felnőttként talán már nem is tudjuk pontosan megfogalmazni, mit érzünk – csak azt tapasztaljuk, hogy valami nincs rendben.
Az érzelmi elnyomás ára: távolodás önmagunktól
Amikor folyamatosan elutasítjuk a saját érzéseinket, egy idő után nehezebbé válhat önmagunk megértése.
Elveszíthetjük a kapcsolatot azzal, hogy:
- mire van szükségünk,
- mi okoz örömet,
- hol vannak a határaink,
- mikor mondunk „igen”-t úgy, hogy valójában „nem”-et érzünk.
Az érzelmek elnyomása gyakran nemcsak a belső világunktól távolít el, hanem a kapcsolatainkat is befolyásolhatja. Ha nem tudjuk kifejezni a valódi érzéseinket, mások sem tudnak igazán közel kerülni hozzánk.
Hogyan tanulhatunk újra kapcsolódni az érzéseinkhez?
Az érzelmek elfogadása nem azt jelenti, hogy minden érzésünk szerint cselekszünk.
- A harag nem jogosít fel arra, hogy bántsunk másokat.
- A félelem nem jelenti azt, hogy mindig vissza kell húzódnunk.
- A szomorúság nem azt jelenti, hogy gyengék vagyunk.
Az elfogadás azt jelenti: képesek vagyunk észrevenni, mi történik bennünk.
Segíthetnek az egyszerű kérdések:
- Mit érzek most valójában?
- Hol érzem ezt a testemben?
- Mire lenne szükségem ebben a pillanatban?
- Mit próbál elmondani nekem ez az érzés?
Néha már az is gyógyító hatású, ha nem akarjuk azonnal megváltoztatni vagy eltüntetni azt, ami bennünk van.
Az érzelmek nem gyengeséget jelentenek, hanem kapcsolatot önmagunkkal
Az érzéseink nem azért érkeznek, hogy megnehezítsék az életünket. Segítenek eligazodni benne. Amikor megtanulunk figyelni rájuk, nem kiszolgáltatottabbá válunk, hanem tudatosabbá. Az érzelmek nem ellenségek, amelyeket le kell győzni. Inkább belső iránytűk, amelyek megmutatják, hol tartunk, mire van szükségünk, és merre szeretnénk tovább haladni. Talán nem az a cél, hogy mindig jól legyünk. Talán az a cél, hogy őszintén jelen tudjunk lenni mindazzal, ami bennünk történik. Mert amit elfogadunk és megértünk önmagunkban, az többé nem irányít minket a háttérből.