Nem emlékszem olyan időre, amikor a pénz nem jelentett volna problémát a családomban. Az évek során csak az változott, hogy épp mekkorát. Néha csak néztem másokat a villogós talpú cipőkkel, olyan távolba meredő halovány irigységgel, ami csak azoknak van, akik mélyen el sem hiszik, hogy megérdemlik azt, amit látnak. Máskor egy babazsúr után dühösen mentem haza, amikor kiderült számomra, hogy van, ahol az a normális, hogy mindig megvehetik a boltban azt a csokoládét, amit kívánnak. Volt, hogy értetlenül néztem, ahogy apa veszekszik anyával amikor új cuccokkal állít haza, de olyan is, hogy én voltam a kétségbeesett mondatok passzív fogadója.
Mint egy papír, amire ráírnak valami nagyon fájót, pedig ő egészen más szavaknak tartogatta azt a sok-sok helyet.
Mindezek ellenére édesanyám sokszor úgy tett, mintha nem is lennénk szegények. Néha vettünk habcsókot, sőt, még parmezánt is. Karácsonyra, bár hitelből, de kaptunk olyan játékokat mint a tévében. Bár azt hallgatva nap mint nap, hogy nem tudjuk, miből élünk holnap, hogy egyik tartozással fizetjük a másik tartozást könnyen elhangolja az embert a belső iránytűjétől. Már kevésbé tudja, mire is vágyik igazán, mert a vágy mellé szorosan odakötözték a bűntudatot, hogy ezt valójában meg sem tehetném, hogy ebből baj lesz, hogy nem kell ilyen telhetetlennek lenni.
Emlékszem, mennyire korán akartam úgy megszabadulni ettől a nyomástól, hogy elkezdek pénzt keresni. Persze a kis faluban, ahol felnőttem, nem volt erre sok lehetőség, pláne nem 8 évesen. De az erős akarat a mai napig kristálytisztán felidézhető bennem, olyannyira, hogy most, 30 évvel később is valami végtelenül hasonló sejlik fel, amikor még éjfélkor is ütöm a billentyűzetet, amikor azt mondom a páromnak, hogy most nem fér bele, dolgoznom kell.
Egy millió Forint. Ennyit jelöltem ki először magamnak, ez az összeg jelentette volna a biztonságom. Bármi is legyen, ez jó alap arra, hogy fedezzem.
De amikor az ember biztonságérzete belülről hiányzik, mint az enyém, akkor hiába van meg egy külső tárgy vagy cél, az érzés megmarad, ezért találsz valami újat, valami nagyobbat.
Mert már csak az kell, és megnyugodhatok, mintha lehetne a múlt szorongását ma egy szép lakással vagy bankszámlával kiradírozni. És a baj az, hogy ezt hiába tudod, a hajtás beránt, mint egy örvény, a sokasodó nullák és siker agyatlan függőjévé váltál, egyre távolabb magadtól. Az a bizonyos belső iránytű pedig mutogat összevissza, mintha mágnessel őrjítenék.
Lehetsz negyvenéves egy stabil céggel, amikor a remélt együttműködést visszamondják, újra nyolc leszel. Munkát keresve, hogy megmentsd a szüleidet, a testvéreid, és önmagad a stressztől, hogy mi lesz holnap. Nyolc leszel, és indokokat kell kitalálnod, hogy mit mondj a társaidnak, miért nem tudsz menni arra nagy kirándulásra, amit az osztály szervezett. Nyolc leszel, és hallod ahogy gúnyosan megdicsérik az új ruháid a kínaiból, pedig te büszkén sétáltál be bennük.
Nyolc leszel, de már akkor sem egy nyolcéves felelősségét érzed a válladon.
Mert az övé annyi lett volna, hogy kacsázni tanuljon a közeli bányatónál. Hogy papírrepülőket hajtogasson, és fagyizni hívja a szomszéd kislányt. Hogy egy pillanatra se gondolkodjon azon, hogy számít az, ki hogy néz ki, vagy mit visel. Amikor tényleg nyolc leszel, akkor el fog önteni a szomorúság ezek miatt. De előbb-utóbb eszedbe fog jutni az is, ahogy édesapád olyan különleges űrhajós bútort barkácsolt neked, amikor nem volt pénzetek ágyat venni. Sokkal színesebb és egyedibb volt mindenkiénél. Eszedbe jut a sok-sok könyv, amit a könyvtárból hazahozva egymás ölébe dőlve olvastatok. Eszedbe jut, hogy mennyiszer öleltek, vagy hogy milyen mókás volt házilag elkészíteni a mogyorókrémet a drága bolti helyett, és színes feliratokkal és csillagokkal felragasztva megalkotni a „saját márkátokat”.
Nem tudom, milyen lehet villogós cipőben járni, vagy a legfinomabb csokoládét enni gyermekkorodban. Ahogy azt sem, hogy milyen az, ha lakást vagy autót hagynak rád, ahelyett, hogy két munkahely mellett kell tanulnod és eltartani magad.
De amikor lélekben megint nyolc leszek, már tudom, hogy milyen az, ha a legnagyobb szeretettel simogatják meg a fejed a saját vívódásaik ellenére. Tudom milyen az, ha önmagukat és saját traumáikat messze meghaladva nevelnek fel. Tudom milyen beszélgetni és mesélni. Tudom milyen a legolcsóbb ruhákat is olyan büszkeséggel viselni mint egy hercegnő. Tudom milyen örülni a melegvíznek, a szép fürdőkádnak, és a finom ételeknek. Tudom milyen kreatívnak lenni, ha a hagyományos utakon nem elérhető, amire vágysz. Tudom milyen fontosnak lenni, kitartani. És már azt is tudom, hogy lehet úgy is hosszú évekig teljes életet élni, ha fogalmunk sincs, miből élünk holnap.
A pszichonovellák olyan fiktív történetek, mely segítségével lélektani kérdéseket boncolgathatunk és formálhatunk magunkban könnyed irodalmi köntösbe csomagolva. Amennyiben van ehhez hasonló történeted, szeretettel várjuk az info@pszicholive.hu -ra, a legjobbak publikációra kerülhetnek oldalunkon!
A kép forrása: Pexels