Minél többet olvasok erről és foglalkozom a témával, egyre inkább azt veszem észre, hogy hatalmas katyvasz van a fejekben arról, hogy mit is jelent az, ha valami/valaki érzelmileg mérgező, nárcisztikus, vagy bármilyen egyéb most divatos jelző.
Egyrészt vannak olyan emberek, akik összességében sok olyan jegyet hordoznak magukban, mely nehézzé teszi azt, hogy közel kerüljünk hozzájuk érzelmileg, hogy tartós intim kapcsolatot alakítsunk ki velük, vagy támaszul szolgálhassanak nekünk. Ez önmagában – bár a másik részről nagyon fájdalmas, és rengetegszer beletapint érzékeny pontokba – nem jelenti azt, hogy a másik emberrel gond lenne, csak őt ilyenre formálta az élet, ő egyelőre itt tart ezen az úton. Ezen személyeket gyakran az elkerülő kötődés jellemzi, és a kötődéselmélet és e működés megértésével rengeteget csiszolhatunk azon, hogy kevesebb súrlódás legyen, hogy megtaláljuk az utakat egymáshoz. Ilyenkor sokkal nagyobb szerepe van a köztünk kialakuló dinamikának, a játszmáknak, amibe keveredünk, és hogy mi mivel mit triggerelünk a másikban, és ő bennünk.
Lehet azonban, hogy mi tisztában vagyunk saját szükségleteinkkel, és azok tartósan kielégületlenek maradnak egy ilyen kapcsolatban. Egyszerűen nagyon másra vannak hangolva elvárásaink és igényeink, és a másik viselkedése túlságosan sok fájdalommal és stresszel jár számunkra ahhoz, hogy megérje maradnunk. Ilyenkor válhat egy kapcsolat szubjektíven mérgezővé, hiszen lehet, hogy más ebben komfortosan, sőt, akár virágozva is eléldegélne.
A felelősségünk itt felismerni azt, hogy egyáltalán szeretnénk-e csiszolódni a másikhoz, hogy így is van-e elég pozitív oldala a kapcsolatnak ahhoz (és törekvés mindkét oldalról!), hogy be tudjunk állni egy kölcsönösen kielégítő egyensúlyra, hogy ne tépegessük állandóan egymás sebeit akaratlanul.
A pozitív pszichológiai kutatók szerint például 5:1-hez a pozitív és negatív interakciók aránya egy kiegyensúlyozott kapcsolatban, vagyis minden öt simogatásra és odabújásra jut mondjuk egy összeszólalkozás.
Természetesen utóbbiak minősége sem mindegy, hogy összességében képesek vagyunk-e egy egységként gondolkodni akkor is, ha fáj, hogy látjuk e az ez irányú erőfeszítéseket, hogy képesek vagyunk-e a vitákból humorral és gyöngéd szeretettel rugalmasan visszarendeződni, akár egy új szinten is.
Ám vannak olyan esetek is, amikor valaki gyakran él az érzelmi bántalmazás változatos formáival. Címkéz, kritizál, minősítő és leértékelő megjegyzéseket tesz. A sikereddel és pozitív én- vagy jövőképeddel nem tud azonosulni, együtt örülni veled, mindig egy kicsit lentebb próbál rángatni, hogy ő jól érezze magát.
Nem tartja tiszteletben a határaidat és érzelmeidet, kéréseid ellenére olyan viselkedést mutat, amivel vérig sért téged.
Amikor kimutatnád, hogy mit érzel, vagy mire vágysz kinevet vagy megaláz, azt mondja, hogy túl sok vagy, így senkinek nem fogsz kelleni. Vicceskedve állandóan a fejedhez vág valamit, ami tudja, hogy neked egy érzékeny pont. Csak saját maga köré szervezi a világotokat, nem kapsz tőle megerősítő figyelmet, támaszt és odafordulást, esetleg viselkedése végletesen kiszámíthatatlan, ezért mindig úgy érzed, mintha valami hullámvasúton ülnél, ami nem tudod, hogy épp merre fog tartani.
Az ilyen viselkedést tolerálni lehet, de elfogadni nem kell. Tűrni lehet ideig-óráig, de én azt látom, hogy még a legszívósabb személyek is beleszürkülnek, elfáradnak abban, hogy csak az ő tartályukból telítődik a kapcsolat, és hogy épp az a személy, aki felelhetne azért, hogy ebbe vissza-vissza töltsön, hogy egy fáradt nap után megnyugtató támaszt adjon valójában csak a folyamatos szorongás forrása, ahol soha nem érzed elégnek azt, aki vagy, vagy amit teszel. Erre szoktam azt mondani, hogy értem az erőt és hogy ellenállók vagyunk, de nehéz úgy egészségesnek és élettel telinek lenni, ha minden nap bekapkodunk azért egy kis mérget – az érzelmi bántalmazás pedig ilyen hatással van ránk, így szerintem itt felesleges az energiánkat a végtelen megértésre pazarolni ahelyett, hogy meghúznánk a határokat és környezetet váltanánk, ha a viselkedés nem változik.
Ez igaz egy munkakörnyezetre, barátokra, családra és párkapcsolatra is. Persze vannak árnyalatok, de gondoljunk bele, hogy mi is az a jövőkép, amit magunk előtt látunk. Élhetnénk úgy az életünket, hogy a partnerünkkel egy csapatot alkotunk, aki tényleg jóban-rosszban igyekszik mellettünk lenni, még akkor is, ha nem mindig tökéletesen. Vagy élhetjük úgy, hogy azt kalkuláljuk, vajon most jó kedve lesz-e a másiknak, vajon most épp kapunk-e egy kis figyelmet és törődést. Ahogy a munkában is értelmezhetjük főnökünk kioktató és megalázó stílusban előadott megjegyzéseit építő kritikaként. Vagy választhatnánk olyan vezetőt, aki képes pozitív érzelmeket és víziókat használva és szeretettel építeni. Választhatunk kibeszélő és furakodó munkatársakat, akik azt várják, mikor rontunk már el valamit, vagy közösséget, csapatépítő bulikkal és feltöltő közös ebédszünetekkel.
Tudom, hogy az itt ideálisnak feltüntetett kapcsolódások sem állandóan ilyenek.
De erre hivatkozva badarság lenne nem megpróbálni egy új környezetet, ha a régi viszont konzisztensen rossz.