Mikor egy pár közös konzultációra érkezik, az első néhány alkalom általában a probléma felvázolásával, és a közös cél megfogalmazásával telik. Mivel a párok gyakran csak az utolsó pillanatban jutnak el odáig, hogy segítséget kérjenek, így a pszichológusnál ülve hamar elszabadulnak az indulatok. A közös életről szőtt álmokat befeketíti a csalódás, a türelmetlenség, és a kétségbeesés, így a kezdő alkalmak során a felek gyakran megragadnak a sérelmek és a bosszúságok felemlegetésénél.
Az indulatok és a felgyülemlett feszültség kiadása és levezetése nagyon fontos, de az eredményes közös munka csak akkor indulhat el, ha a pár tagjai túljutnak a másik fél hiányosságainak és negatív tulajdonságainak felhánytorgatásán. Ebben a szakaszban arra szoktam biztatni a párokat, hogy egymás hibáztatása helyett próbálják meg közösen feltérképezni azokat a helyzeteket, ahonnan a kapcsolati problémáikat eredeztetik.
A pártanácsadási folyamat során tartózkodunk attól, hogy az egyik fél felelősségére helyezzük a hangsúlyt,
sokkal fontosabb, hogy megértsük, vajon milyen okok állnak a problémahelyzet létrejöttének és fennmaradásának hátterében. Ehhez az szükséges, hogy egyet hátra lépve, a párkapcsolatra, mint egy rendszerre tekintsenek, ami úgy próbál egyensúlyban maradni, hogy nem csak kívülről kap impulzusokat, hanem a rendszer tagjai belülről is hatást gyakorolnak egymásra. Legtöbbször ugyanis kiderül, hogy a kapcsolati nehézségek mögött olyan negatív dinamikai spirál munkálkodik, aminek megfordításához mindkét résztvevőt érintő, rendszerszintű változás szükséges.
Laura és párja több, mint öt éve vannak együtt. Eleinte gyakran szóba került a közös jövő, de az elmúlt időszakban mindinkább elmérgesedett a kapcsolat kettejük között. Laura egyre türelmetlenebb az eljegyzést illetően, és gyakran megkérdőjelezi kapcsolatuk létjogosultságát.
“Néha rákérdezek, hogy igazából mit is tervez velünk, de semmi konkrétumot nem mond, csak mosolyog. Én viszont nem merek többet tenni ebbe a kapcsolatba, ha nem fejlődünk tovább. Akkor inkább kiszállok most.”
Az elköteleződés korunk egyik nagy kihívása. Az elmúlt évtizedek társadalmi átalakulásai a párválasztás és a családalapítás folyamataira is kihatottak. Az önmegvalósító gondolkodásmód elterjedésével a fókusz a családról az egyénre került. A tradicionális hagyományokra épülő korai családtervezés már sokak szemében a múlté, egyre divatosabbak az elköteleződéstől mentes együttélési formák. Ahogy folyamatosan nőnek az elvárások a partner személyével kapcsolatban, úgy nő a bizonytalanság a felekben, ami egyre gyakrabban vezet a kapcsolatok felbomlásához. A követhető minta nélkül maradt fiatal felnőtt korosztály bizonytalanul lépked az új idők hozta ingoványos talajon.
Laura és párja példájánál maradva könnyű lehet a férfit hibáztatni amiatt, hogy nem teszi meg a szükséges lépéseket. Azonban, ha figyelmesen olvassuk Laura szavait, felmerülhet a kérdés, hogy vajon ő tudja-e támogatni a párját a közös jövőről alkotott fantáziákkal kapcsolatban. Ha szavak szintjén ki is fejezi a vágyait, elképzeléseit, vajon a tettei, gesztusai is alátámasztják ezt? Milyen benyomást tehet a párjára azzal, hogyha minduntalan megkérdőjelezi a másik szándékát és a kapcsolat komolyságát?
A tanácsadási folyamat során használt eszközök lehetőséget teremtenek arra, hogy pár tagjai maguk vegyék észre, miként erősítik vagy épp bizonytalanítják el egymást a mindennapi kommunikáció során. A társadalmi változás okozta elköteleződési bizonytalanság mindkét nemet ugyanúgy érinti. Sok pár esetében megfigyelhető az a dinamika, amikor a saját bizonytalanságukat a másik fél határozottságával szeretnék ellensúlyozni, de mivel nem kapják meg a vágyott megerősítést, így egyikük sem meri megtenni a következő lépést.
“Nem bírom, olyan mintha lenne egy felnőtt gyermekem. Mikor összeköltöztünk még határozott volt és magabiztos, most pedig teljesen gyámoltalan, és egyfolytában nekem kell döntenem mindenben. Nem értem mi történt vele.”
Mikor az egyik fél elveszti a határozottságát és talpraesettségét egy kapcsolatban, természetesen felmerül a lehetősége annak, hogy ez a változás valamilyen külső tényező vagy válság hatására következett be. Azonban érdemes ezt a kérdést is rendszerszinten megvizsgálni. Ugyanis az az ember tud erős, stabil és kompetens maradni egy kapcsolatban, aki azt éli meg, hogy jó döntéseket hoz, eredményeket ér el, és elismerik a teljesítményét. Akit gyakran megkérdőjeleznek, elbizonytalanítanak, esetleg szidalmaznak, fokozatosan veszti el azt a stabilitást, ami korábban megsegítette a határozott életvezetésben. Így amikor az egyik fél elkezd nagyon “gyermetegen” részt venni a párkapcsolatban, mindig felmerül a kérdés, hogy vajon a másik fél hogyan és mivel erősíti ezt a folyamatot.
Ha meg szeretnénk érteni egy kapcsolat dinamikáját, segítségünkre lehet Eric Berne, amerikai pszichiáter nevével fémjelzett elmélet, a tranzakcióanalízis. Struktúrális modelljükben Berne és munkatársai három fő énállapotot különítettek el, melyeket Szülő, Felnőtt, és Gyermek elnevezéssel jelöltek. Mikor két ember között kommunikációs csatorna nyílik, olyankor ezeken az én-állapotokon keresztül kapcsolódnak a másikhoz. Mindegyik én-állapotnak megvan a maga helye és ideje, ahol a leghatékonyabban működik. Ideális esetben aránylag ritkán beszélünk a szerelmi partnerünkkel a Szülői vagy a Gyermek én-állapotokból, kivéve, ha valamelyikünk beteg, támogatásra vagy gondoskodásra szorul, esetleg ha egy krízis helyzetben szükség van a határozott és ellentmondást nem tűrő fellépésre.
Egy szimmetrikus, és a másik felet elismerő kapcsolatban a két Felnőtt működik együtt, akik közösen tudnak jó döntéseket hozni. Azonban gyakran előfordul, hogy a felek közti kommunikáció inkább emlékeztet egyfajta szülő-gyermek viszonyra, mintsem társkapcsolatra. Ez egyrészről lehet nagyon bosszantó annak, aki a “szülői” szerepbe kerül, de olyan járulékos nyereségei is lehetnek a háttérben, mint a kompetenciaigény-, az irányításvágy-, és a hatalom kielégülése. Ezek a rejtett pozitívumok elegendő motivációt adhatnak ahhoz, hogy tudattalanul fenntartsa ezt az aszimmetrikus viszonyulást. Ha már beállt a szülő-gyermek dinamika a két fél között, úgy csak komoly elhatározással, és figyelemmel lehet visszafordítani a folyamatot, azonban ennek felismeréséhez aktív önismereti munkára, és önreflexiós készségre van szükség mindkét fél részéről.
Abban az esetben, ha úgy érezzük párkapcsolatunk más irányba halad, mint terveznénk, érdemes tehát hátrébb lépni, és rendszerként tekinteni a társunkkal közös életünkre. Ha sikerül azonosítanunk a háttérben dolgozó folyamatot, akár fel is tehetjük magunknak a kérdést: Nekünk miért éri meg fenntartani azt a dinamikát, ami látszólag szenvedést okoz?
A képek forrása: Pexels