Soha nem követem el kétszer ugyanazt a hibát, általában ötször, hatszor, csak, hogy biztos legyek benne.
Mindenki szeretne tartozni valakihez, és mindenki cipeli a gyermekkor sérüléseit, és ez a kettő hiába áll időben távol egymástól, mégis összekapcsolódik.
Úgy tűnik, igaza volt Freudnak abban, hogy tudattalanul olyan párt választunk magunknak, aki az ellenkező nemű szülőhöz hasonlít, hiába próbáljuk ezt sokszor elkerülni. A gyermekkorban átélt és megtapasztalt szülői viselkedésmintázatoknak óriási a hatása életünkre, saját döntésinkre, és párkapcsolati választásunkra is.
Az evolúciós pszichológia szerint jobban járunk, ha hozzánk hasonló párt választunk, mert akkor jó eséllyel marad meg a jó gén, de egyben frissülni is fog a génállomány, tehát evolúciós haszna van. Jobb esélyei lesznek az utódnak, ha hozzánk és a szüleinkhez, felmenőinkhez hasonlóbb lesz a génállománya. De természetesen nem csak ez alapján választunk párt.
A párválasztási szokásokat vizsgálva azt vették észre a kutatók, hogy nagy eséllyel határozza meg a koragyerekkori élmény a későbbi kapcsolódási mintát: az, hogy hogyan voltunk a szüleinkkel, milyen érzelmi kapcsolatban álltunk velük, milyen nevelési stílust alkalmaztak, mennyire voltak elérhetők érzelmileg és fizikailag számunkra, erősen befolyásolja azt, hogy kit szeretnénk magunk mellé társnak. Mivel a közvetlen családi környezet alapvetően határozza meg azt, hogy mit gondolok magamról és milyennek látom a világot, meghatározza azt is, hogy kit tartok vonzónak, és kiről gondolom azt, hogy hozzám illik.
Eric Berne kanadai pszichiáter azokat a nem tudatos szülői érzéseket, gondolatokat, szorongásokat, amik az első másfél évben megjelennek a gyermekkel való interakciók során gátló üzeneteknek nevez. Mivel ezek a tudatosságon kívül esnek, sokszor a harag, düh, csalódottság, félelem érzéséből fakadnak, és a szülők gyermeki énállapotából indulnak. Ezekből 12-őt nevezett meg Berne, melyek közül a leggyakoribb a ne légy közel, ne légy fontos, ne nőj fel, ne érezz, ne gondolkozz üzenetek. Vannak viszont tudatos, verbális üzenetek, olyan parancsok, melyeket a szülők nevelő célzattal intéznek a gyermekhez, mit, hogyan kell tenni ahhoz, hogy jól tudjanak működni. Ezek az utasítások vagy ellenparancsok.
Mindkét típusú üzenet generációk során termelődik, hiszen a szülők is azokat az érzéseket, gondolatok fogják továbbörökíteni, amiket ők maguk tapasztaltak.
Ezek egy része olyan üzenet, melyek azt feltételezik, hogy
csak akkor vagyok jó és elfogadható, ha megteszek bizonyos dolgokat, ha úgy viselkedem, ahogyan azt a szüleim elvárják.
Ha mindig jól tanulok, szeretni fognak, ha könnyen alkalmazkodom, akkor jó gyereknek fognak tartani, ha erős leszek és kitartó, akkor meglesz a siker, stb.
Később, felnőttként az önmagamról és a világról alkotott nézeteimbe, amiről valójában nagyon kevés tudatos információm van, olyan elemeket, eseményeket, visszaigazolásokat fogok keresni, amik ebbe a koragyerekkorban kialakított hiedelem világba beleillenek. Tehát, ha én azt gondolom magamról, hogy egyedül kevés vagyok, akkor egy lenyűgöző, erős, uralkodó, másokat irányítani és befolyásolni szerető emberrel való találkozást katartikusnak, sorsszerűnek fogok megélni: ő az én emberem, őt nekem teremtették.
Ha gyermekként azt éltem meg, hogy az apám mindig nagyon kritikus volt és érzelmileg elérhetetlen, akkor egy olyan férfit fogok vonzónak találni, aki hasonlóan működik: csak nagyon nehezen tudja kifejezni az érzelmeit, sokat kell küzdeni érte, mert elérhetetlennek mutatja magát. Akinek gondot okoz felnőttként az önálló működés, nehezen vált le a szüleiről, akár egyáltalán nem is sikerült, nagy eséllyel vonz be egy olyan párt, akinek problémája akad a határok tartásával, és szereti befolyásolni a másikat. Aki nehezen tudja tartani az indulatait, követelőző, sokszor erőszakos, jó párost fog alkotni egy behódoló típussal, aki előszeretettel helyezi háttérbe a saját szükségleteit. És aki egész életét arra teszi fel, hogy kivívja mások elismerését, hogy sikerüljön azt éreznie, ő is ér valamit, nagy valószínűséggel köt ki olyan mellett, aki könyörtelen és megugorhatatlan mércéket állít fel.
Ezt nevezik sémakémiának.
A párkapcsolati választás során gyakorlatilag a már meglévő sémámhoz keresem azt, ami hozzáillik, ami felerősíti azokat a hiedelmeket, amiket kialakítottam magamról. Mivel ez nem tudatos, a felismerés is csak későn történik meg. Ha nem működik egészségesen egy sémaillesztés, az egyik fél elkezd jobban szenvedni, elkezdi megkérdőjelezni a kapcsolódást, vagy felismer mintázatokat korábbi párkapcsolati választásaiból, akkor elkezdődhet egy komolyabb önismereti munka, mely segítségével tudatosíthatja magában, milyen sémákkal rendelkezik, és valójában milyen lenne jó.
Viszont ha az egyik fél elkezd változni, az hatással lesz a párkapcsolatra, és újra kell tárgyalni az erőviszonyokat. Ideális esetben a két fél egészséges sémagyógyulása párhuzamosan zajlik. Ha erre nincs lehetőség, nagyon sokat tud segíteni, ha felnőttként próbálunk a kapcsolatban működni, tudatosabban, mert hosszú távon erős sérüléseket eredményez a nem tudatos kapcsolódás. Ha sokszor gyermekkorunk élményeit játsszuk le újra és újra, legyen az negatív vagy pozitív, az rámehet az egészséges felnőtt működésre.
Minél tudatosabban állok magamhoz és a világhoz, annál nagyobb eséllyel leszek képes átalakítani, bővíteni azt a referencia-keretet, amit örököltem, és annál nagyobb valószínűséggel tudok olyan párt választani, akkor ahhoz a felnőtt énemhez illik, aki képes önálló, saját döntést hozni.