Megjelenése óta a Barbie film majdnem minden nézettségi és bevételi rekordot megdöntött, vissza tudta hozni azt a mozi-élményt, amit a covid óta elfelejtettünk. De miben is áll megkapó ereje? Pszichológiai szemmel vizsgálódtam.
Don’t grow up it’s a trap (ne nőj fel, ez egy csapda) – lehetne ez is a Barbie mozi mottója: a film megnézése után ugyanis valami hasonlót lehet érezni. Az előzetesek, plakátok, social media reklámkampányok színes-szagos, vicces, könnyed filmet ígérnek, de a Barbie minden csak nem könnyed: ötletes, kreatív, vicces, szarkasztikus, elgondolkodtató, de sokszor szorongató és nyomasztó is. Igazi érzelmi hullámvasút. Nagyon nehéz olyan filmet rendezni, amely képes ennyire összetett és szélsőséges érzelmeket kiváltani a nézőből, és ez a film egyik legnagyobb erénye.
A rendezőnő neve – Greta Gerwig – sejteti a csapdát, annak, aki ismeri. Önálló rendezőként a Lady Birddel (2017) debütált, majd később a Little Woman (Kisasszonyok) adaptációja került az Oscar díj esélyesei közé. Mindkét filmre jellemző az egyedi látásmód és különleges hangvétel, a humor, és a női szerepek társadalmi – pszichológiai – és szociológiai újraértelmezése. Ennek fényében nem véletlen, hogy a Barbie sem egy klasszikus családi film lett.
A Barbie egy olyan fejlődéstörténet, mely úgy mutatja be lélektani szempontból a gyerekkor – pubertáskor – és felnőttkor közötti átmenet nehézségeit és szépségeit, hogy közben a feminista mozgalmak kritikáját is megfogalmazza, és egészen új kontextusba helyezi a női és férfi szerepeket a mai modern társadalomban. A feminista hullámok és a #metoo után a szemünk előtt definiálódnak újra a női – és férfi szerepek, melynek egyik legfontosabb üzenetévé válhat a Barbie film.
Greta Gerwig mozija gyorstalpalót ad a feminista mozgalmak célkitűzéseiről, és bemutatja azt is, hogy miért buktak el. Addig, amíg versenytársként tekintenek egymásra a férfiak és nők, és kapcsolatukat dominancia-harcként értelmezik, melynek legfontosabb célja a hatalom megszerzése, egyik fél sem lesz igazán boldog. A két dimenziós Barbielandben Ken csak Barbie mellett létezik, identitása önmagában meddő, céltalan, emiatt szenved. Barbie viszont a való világban ellenséggé válik: mindaz, ami szerinte az erejét adta volna: testének a tökéletessége, szerepeinek sokfélesége, (lehetsz bármi: Terhes Barbie, Énekes Barbie, Pilóta Barbie, Okos Barbie, sőt Fura Barbie is) sztereotípiává, és előítéletté változott: a nők egyre inkább kritikával kezdték fogadni azt a példát, amit Barbie megalkotása óta reprezentál: hogy egy nőnek tökéletesnek kell lenni: szépnek, okosnak, sokfélének, és mindenek felett vékonynak. Bár Barbie csak egy játékbaba, mely elsősorban azzal a céllal született meg, hogy nagyobb, „idősebb” babával is tudjanak játszani a gyerekek, rengeteg indulatot váltott ki idővel az emberekből, nőkből és a társadalomból, mert külseje etalonná, mintává vált, s bár mindenki tisztában van azzal, hogy a valóságban nem így néznek ki a nők, mégis Barbie-t lehetett okolni az irreális női testképért.
America Ferrera (a filmben Gloria karakterét alakítja) nagymonológja ezt az összeférhetetlenséget foglalja össze, hogy nőnek lenni valójában lehetetlen feladat, olyan elvárásokat alkottunk meg, amiknek képtelenség megfelelni. S mindezekért legalább annyira felelőssé teszi a nőket, mint a férfiakat.
A filmnek nem az a nagy kérdése, hogy miért nem értik meg a férfiak a nőket, vagy a nők a férfiakat, hanem, hogy mi lehet a céljuk azzal, hogy megértsék a nőiség lényegét: könnyebbé válhat-e a pártalálás, az egymásra való kapcsolódás, ha tudom, hogy mit kell mondani egy nőnek, hogy kell vele viselkednem.
Nem, mert akkor valójában nem az a célom, hogy boldog legyen a másik, hanem, hogy irányíthassam.
A kontroll megszerzése és megtartása viszont ugyanazt eredményezi, – az egyik oldalon a patriarchizmust, a másik oldalon a feminizmust – egy alapvetően hierarchikus kapcsolódást, ami hosszú távon nem okoz örömöt egyik fél számára sem.
Mert hiányoznak a valódi érzelmek. És ez a film egyik legszebb, legérzékenyebb, legmélyebb üzenete: ha emberré akarsz válni, akkor engedd meg magadnak, hogy érezz. Élj át valódi, igaz, mély érzelmeket: halld meg igazán a másikat, figyelj a másik szükségleteire, kapcsolódj rá a környezetedre, vedd észre az apró örömöket, lépj közelebb a rászorulóhoz, érezz empátiát, és figyelj a saját belső hangodra. Generációkon keresztül adjuk át traumáinkat, félelmeinket, nézeteinket a világról, kapcsolódási mintáink sorát, női szerepünket. Nemcsak nagyanyánk szemének színét örököljük, de úgy tűnik egész sorsokat is továbbörökítünk. Ha változtatni szeretnénk, akkor össze kell kapcsolódnunk a másikkal, a világgal, és a közös pontokat kell megtalálni, nem a különbségeket kutatni.
Ez hiányzott igazán a feministákból, a közösségben való gondolkodás, az összefogás erejének gyógyító hatása: addig, amíg mi nők ennyire kritikusak vagyunk egymással, nem várható el, hogy a férfiak elnézőek legyenek. Ha nem merjük elfogadni a sokféleségben rejlő lehetőségeket, annak a tényét, hogy minden ember maga képes kialakítani a szerepeit, és nem csak egy külső irányító hatalom – jelen esetben a társadalom – határozza azt meg, sosem leszünk képesek odafigyelni a másikra. Márpedig a mai világban erre lenne a legnagyobb szükség. Addig, amíg ellenséget keresek, örökre félni fogok, és olyan szabályoknak akarok megfelelni, amik nem engem szolgálnak, hanem én szolgálom őket. Rab vagy, amíg a szíved lázad, írja József Attila, s valóban így van: Barbie Kennek azt tanácsolja, hogy tőle függetlenül keresse meg a saját szerepét a világban, saját boldogságunkért mi magunk vagyunk felelősek, nem pedig a másik.
A keretek, ha egészségesen működnek, segítik a társadalomban való együttműködést, a férfi-női szerepek képesek lesznek együtt, egymás mellett, egymástól függetlenül, egymást segítve működni.
Barbie végül a valóság és önmegismerés rögös útjára lépve igazi emberré válik, Ken pedig Barbielandben találja ki saját szerepét: bár útjaik elválnak, nem keletkezik hiányérzet a nézőben, valahogy rendben van ez így.
Egy anekdota szerint Margaret Mead – híres antropológust – egyszer megkérdezték, hogy mit tart a civilizáció első jelének: azt felelte, hogy az első sebhelyes, törött combcsont megtalálását.Ez mutatja ugyanis azt, hogy az adott ősi kultúrában megsérülhetett valaki, de egy másik ember időt szánt rá, és segített neki életben maradni. Az állatvilágban ugyanis a sérült állat meghal, nem áll meg a csorda egy valaki miatt, mennek tovább, törött testrésszel azonban nem lehet védekezni, gyorsan futni, inni a folyó vizéből.
Abban a pillanatban, amikor megjelent a másik segítése, megszületett a civilizáció.
Őrizzük meg ezt, javasolja az antropológus, és üzeni a Barbie film is. Van még mit tanulnunk.