Érzéketlen kommentek, megszégyenítő posztok, gúnyolódás és intim képek terjesztése. Az internet megjelenésével hamar rákaptak az emberek arra, hogy ezt a médiumot is felhasználják az abúzusra. A pandémia során fokozódó frusztráció és online jelenlét növekedésével azonban ez a jelenség teljesen elharapódzott. De mi van a muskátlis profilkép mögül fröcsögő indulat hátterében? Tényleg kegyetlenebbé válunk az interneten?
Az elmúlt hónapokban érdekes jelenséget figyelhettünk meg: a vírus megjelenésekor néhány hónapig szigorú fegyelem és megnövekedett összetartás jellemzett minket a helyzet teljes újszerűsége és rengeteg szorongás ellenére. Videókat és posztokat láthattunk, ahol bátorítjuk egymást, kifejezzük szeretetünket az egészségügyi dolgozók felé, mindenki kenyeret sütött és próbálta újragondolni élete egyes részeit. Aztán ahogy lassan ráébredtünk arra, hogy itt nem néhány hónapról van szó, ahogy kezdtek elfogyni fizikai és lelki tartalékaink, az online teret is elöntötte ez a kilátástalanság. Ami általában nem egymásra boruló őszinteségben jelent meg, hanem épp ellenkezőleg, a fájdalom és feszültség célpontja pont az lett, akinek legkevésbé lett volna szüksége rá:
a másik ember.
A közösségi média felületei pedig tökéletesen tükrözik kollektív mentális egészségünket.
Például azzal, hogy az elmúlt időben nem lehet kitenni egy posztot anélkül, hogy az emberek azonnal megcáfolnák a benne elhangzottakat, hogy indulatosan és a másikat figyelembe nem véve véleményezzék azt, egyetlen érvként valóban csak azt használva, hogy „mert én így gondolom”. Különösen így van ez a további negatív érzést triggerelő posztoknál: csak néhány esetet említve egy híresség szexuális abúzusát tárgyaló posztnál a kommenteknél megfigyelhető az áldozathibáztatás vagy a kegyetlenség („megérdemelt volna többet is”), vagy egy influencer öngyilkosságáról beszámoló hírnél az, hogy „biztos az volt a baja, hogy nincsenek valódi gondjai”…
Ezek a posztok különös érzéketlenséget váltanak ki rengeteg embernél. Az ismert emberek könnyeben válnak indulataink és vágyaink projekciós felületévé, úgy gondoljuk, hogy népszerűségükhöz olyan erőforrások is tartoznak, mely miatt nekik ezzel „meg kell birkózni”, nekik rezzenéstelen arccal kell tűrniük a megaláztatást és kegyetlenséget. Emögött persze jó adag irigység is meghúzódik sokszor, a saját alacsony önértékelésünket a másik észlelt sikerei tovább ronthatják, mely ellen undok kommentekkel és leértékeléssel tiltakozunk. De a kegyetlenség kegyetlenség, és elfelejtjük azt, hogy a népszerűség nem jelent boldogságot, a pénz nem jelent lelki ellenállóképességet, vagyis összességében azt, hogy semmilyen bántalmazást nem jusztifikálhatunk a másik – általunk gondolt – erősségeivel vagy kiváltságaival.
De a tömeg arctalan, forrongó indulatának az átlagember is elszenvedője. A statisztikákalapján az emberek több mint fele volt már valamilyen online bántalmazás áldozata, és ez a szám az internet egyre elterjedő és mindennapivá váló használatával csak növekedni fog. A cyberbullying olyan, lassan mindenkit érintő mentál-egészségügyi kérdés, amiről még mindig nem beszélünk eleget, pedig jelentős hatással van a szorongására, önértékelésére, depressziós tünetekre, az alvásminőségre és a társas kapcsolatainkra is.
Virtuálisan aszinkron kapcsolatot létesítünk, vagyis nem látjuk (közvetlenül) a másik reakcióját, és a hozzá kapcsolódó verbális és non-verbális jeleket. Egy ilyen helyzetben pedig sokkal gátlástalanabbak vagyunk, mert egyszerűen nehezebb empatizálnunk, sok embernél nem kapcsol be az ösztönös reakció, hogy a saját bőrömön érzem, amit teszek veled. Mindezt fokozhatja az anonimitás, vagyis hogy néhány perc alatt készíthetek egy profilt, amivel bármiféle felelősségvállalás és következmények nélkül alázhatok másokat. Nem tudják, hogy ki vagyok, így nem érzem, hogy engem definiálna az, amit teszek. És persze az is segíthet, hogy az interneten elég csupán megszerzett technológiai készségeinkre, vagy bravúros szókészletünkre támaszkodnunk ahhoz, hogy a másik felett dominanciát gyakoroljunk: minden más készség itt nem számít, melyek nélkül élő emberi kapcsolatainkban eszköztelenek lennénk.
Szóval akkor ennyi a konzekvencia, hogy az internet kegyetlenné tesz minket, hogy csak megnyitja azt a teret, amiben kedvünkre gonoszkodhatunk, mert nincs valódi következménye? Pszichológusok már évtizedekkel ezelőtt vizsgálták az „arctalanság” hatását az emberek viselkedésére. Azt vették észre, hogy amennyiben a személyek nem voltak beazonosíthatók, valóban hajlamosabbak voltak olyan tettekre, melyekre arcukat felfedve kevésbé. Például Halloweenkor több gyerek ellopta az elérhető pénzt, ha felismerhetetlen volt, vagy az emberek kegyetlenebbül viselkedtek másokkal.
Mindez azonban fordítva is működött: ha a csoportnorma a kedvesség és odaadás volt (például az emberek kórházi nővéreknek öltöztek), ezzel a szereppel is azonosultak, némileg eltérve az egyéni preferenciáktól még kedvesebben és még odaadóbban viselkedtek. Vagyis nem mindegy, hogy mi, egyénről egyénre milyen normát állítunk fel, mit fogadunk el egy online közösségben és térben. Hiszen mi alkotjuk a tömeget, így tegyük elvárássá az elfogadást, tegyük elvárássá a másik tiszteletben tartását és méltóságának megőrzését. Lehet különböző dolgokat gondolni, vitatkozni úgy is, ha ezeket az értékeket szem előtt tartjuk.
Persze van különbség emberek között abban, hogy ki az, aki hajlamosabb az interneteszaklatásra. A kutatások elsősorban az ún. Sötét Triád jegyeivel hozzák ezt összefüggésbe, ezek közül is a machiavellizmus és a pszichopátia jegyei megnövelhetik annak az esélyét, hogy valakiből internetes troll lesz. Nem meglepő módon a szadizmus szintén összefüggést mutat ezzel a viselkedéssel, de ami talán még érdekesebb, hogy van még egy, mindannyiunkban fellelhető állapot, ami felelhet a másik virtuális bántásáért. Ez pedig a magányosság.
És azt hiszem, az elmúlt év történéseiről, és úgy általánosságban az egyre szürkülő emberi kapcsolatok világáról ez sok mindent megmagyaráz. Bár könnyűnek tűnhet ezt a beteljesületlen szükségletből adódó frusztrációt a másikon levezetni, hogy magányosak és bizonytalanok vagyunk, de vajon mennyire válik be ez megoldásként? Vajon nem pont akkor izoláljuk magunkat még jobban a másik embertől, amikor legjobban szükségünk lenne rá?
Vajon hova vezet az, hogy inkább felteszünk a gép vagy telefon előtt is egy érzéketlen maszkot ahelyett, hogy megmutatnánk azt, mennyire sebezhetők vagyunk most, és nekünk is fáj?
Hivatkozások
Lopes, B., & Yu, H. (2017). Who do you troll and Why: An investigation into the relationship between the Dark Triad Personalities and online trolling behaviours towards popular and less popular Facebook profiles. Computers in Human Behavior, 77, 69-76.
Miller, F. G., & Rowold, K. L. (1979). Halloween masks and deindividuation. Psychological Reports.
Johnson, R. D., & Downing, L. L. (1979). Deindividuation and valence of cues: effects on prosocial and antisocial behavior. Journal of Personality and Social Psychology, 37(9), 1532.
A képek forrása: FreePik, PixaBay