A bántás kultúrája megtörhető- de rajtad (is) múlik

Ez az írás egy nagyon lényegretörő összegzése a problémának, ráadásul nagyon személyes
ezért senkinek se legyen az az illúziója, hogy a valóságban ennyire könnyen
leegyszerűsíthető, de kellő részletességgel ez nem egy cikk, hanem könyv lenne.
Igyekeztem a szerintem fontos pontokat belegyúrni, de a szöveg mérete és jellege magában hordozza a tökéletlenséget. Kérlek, ezt szem előtt tartva olvasd.

A közbeszédben egyre általánosabb téma a bántalmazás. Ez jó. Ismerjük fel, tudjunk róla,
tegyünk ellene. Mindenkinek értenie és éreznie kell, hogy a bántalmazás nem magánügy,
nem egy család belső problémája, hanem közügy. Ha közvetve is, de mindannyiunkat érinti és mindannyian felelősek vagyunk érte. Amiről viszont fájóan kevés szó esik, az az, hogy mi is a bántalmazás hosszútávú, valódi következménye: vannak sebek ugyanis, amik sosem gyógyulnak be, habár sok munkával megtanulhatjuk kezelni őket.

Szeretnék segíteni, hogy megértsd,

egy pofon miért nem jelent soha csak egy pofont.

Fizikailag és érzelmileg bántalmazó családban nőttem fel. 34 évesen jelenleg 5 év aktív terápiánál járok, ahol rengeteget tanultam magamról. A terápia viszont nem volt elég.Éveken át olvastam mások beszámolóit, szakmai fórumokat válaszokat kutatva, hogy miért is vagyok én olyan „elcseszett”. Vádoltak már azzal, hogy csak felmentést keresek a hibáimra, de ez nem igaz. Hiszek benne, hogy azzal, ha megértjük hogyan működünk, kezünkbe vehetjük az irányítást és képessé válunk a változtatásra. Magunkért, a jövőnkért. Klisé, de igaz, hogy sosem késő, habár egyre nehezebb.

Egy budai átlagos, sőt kényelmes anyagi körülmények között élő családba születtem,
olvasott szülők gyermekeként. Ez csak azért fontos, hogy eloszlassam a közkedvelt tévhitet, miszerint a bántalmazás szegény régiók, aluliskolázott lakosai körében mindennapos. A bántás kultúrája ugyanis nem a pénz hiányának következménye, hanem leggyakrabban a szülői eszköztelenség jele. Megmagyarázom. Azzal ma már nagyjából mindenki tisztában van, hogy felnőttként a gyermekkorban a szüleinktől látott mintákat követjük. Ennek ellenére, mivel egy pici gyerek csak korlátozottan tudja kifejezni magát, szeretjük azt gondolni, hogy a korai években történtek nem hagynak nyomot. Elfelejti.

Ez oltári butaság. Bár a konkrét emlékeink valóban elhomályosodnak idővel, de ebben az időszakban kezd kialakulni az énképünk, aminek alapköve, hogy a szűk családunk milyen visszajelzéseket ad számunkra. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy hogyan bánnak velünk. Külső környezetünk visszajelzései alapján tanuljuk meg például, a határainkat, azt hogy kik vagyunk, milyen értékeink vannak, azt is hogyan kezeljük a sikert és a sikertelenséget, hogy hogyan oldjuk meg a konfliktusainkat. Ez tudatosság nélküli, indirekt tanulást jelent és olyan mély, rögzült viselkedésformákat, amik adott helyzetekre automatikus válaszként jelennek meg.

Például amikor szülővé válsz és egyszer csak meglepődve felkiáltasz, hogy „mintha az anyámat hallanám”. Naugye. Igaz ez jó és rossz mintákra egyaránt és még ha tisztában is vagyunk, hogy ezek közül mi az, ami gyermekként traumatizált minket, akkor is borzasztó nehéz változtatni rajtuk. Nem meglepő tehát, hogy ugyanez igaz az élet minden területén adott, látszólag önkéntelen reakcióinkra is. Ezért fontos, hogy mindenki megértse, azzal, ha egy gyermeket fizikailag, vagy verbálisan bántanak a szülei, az nem a gyermek problémája, hanem a belőle váló felnőtté és az ő majdani családjáé is.

A bántalmazott gyermek az erőszakból azon felül, hogy megtanulja, hogy a vitapartner (fizikai/ verbális) megalázása elfogadható megoldása a konfliktusoknak, önmagáról tudat alatt megtanulja, hogy kiszolgáltatott, értéktelen, nincs befolyása a vele történő helyzetekre, hogy engedelmeskednie kell és a számára kellemetlen helyzetekben sem mondhat nemet, mert ha megteszi, az retorziót von maga után. (És nem tévedsz, ha most eszedbe jut, ez bizony kihat a szexualitásra is, de ez majd egy önálló bejegyzés lesz.) Sokan összekeverik az ebből adódó szervilis viselkedést a tisztelettel, holott valójában ez csak tanult tehetetlenség. Szóval igazából nem azért nem szól a gyerek, mert ad a szülő szavára és bízik az értékítéletében, egyszerűen csak fél elmondani, hogy neki ez a helyzet rossz, vagy más a véleménye. Ez úgy az egész gyermekkorom.

A fizikai és érzelmi bántalmazás gyermekkorban arra kondicionál, hogy felnőttként se
merjünk például ésszerűen, konstruktívan ellentmondani a főnökünknek, gyakran félünk
kiállni az érdekeink mellett.

Tűrjük a rendszer szintű megalázást és úgy érezzük, nincs lehetőségünk az érdekérvényesítésre. Ohh, hány barom, inkompetens főnök vegzálását tűrtem éveken keresztül szemlesütve és meg sem próbáltam változtatni. Vagy legalább „hülyeség tűrő pótlékként” fizetésemelést kérni. –vicc volt- Ebben egyébként még most is elég gyengén állok, de nagyon igyekszem. Képtelenek vagyunk például reális önismeret híján pontosan felmérni a képességeinket, ezért nem olyan karriert/hobbit/életvitelt választunk, ami testhezálló és amiben kiteljesedhetünk, hanem amit „kell”.
34 éves vagyok és a közelmúltig halvány fogalmam sem volt róla, hogy miben vagyok jó. Most tanulom.

Elég sokáig amúgy eszembe sem jutott, hogy ez szempont.

Szomorú, hogy bár magunk is szenvedünk a következményeitől, mivel az alaprendszerükbe
kódolt reakciók ezek, ezért gyakran alkalmazzuk másokkal szemben, akár a saját
párkapcsolatunkban, akár a barátai konfliktusokban. Amikor ugyanis a frusztráció időnként
kitör, akkor erőszakosan, offenzíven borítjuk a velünk szemben állóra, bárki is legyen az. Az
indulat többnyire a valódi okot fel sem ismerve, teljesen független helyzeteket túlreagálva,
teljesen érthetetlen formában szakad ki. Mivel nem tanuljuk meg hatékonyan képviselni az
álláspontunkat viták kapcsán sem, ezért nem meglepően a vita átcsaphat személyeskedésbe.

Megvannak a viták, amikor valaki nem a mondanivalód tartalmára reagál, (mert nem tud) hanem a külsődre, vagy egy helytelen szóhasználatra? Esetleg előkerül a “de te…” …hát igen. Nekem ez volt az első, amit felismertem magamban és el sem mondhatom, milyen büszke voltam magamra, amikor először megállítottam a folyamatot, ezzel pedig megtörtem egy iszonyatos spirált és végre valóban megoldottam a konfliktusaimat.

A minták otthonossága azonban prognosztizálhatja, hogy hasonló családi környezetet
alakítasz ki, mint amiben felnőttél. Erre szokták azt mondani, hogy „a lányok olyan férfit
választanak, mint az apjuk”. (Nyilván ugyanez minden létező párválasztási felállásban igaz.) Leegyszerűsítve, nem olyan meglepő, ha a bántalmazó család után bántalmazó párkapcsolatban találja magát az ember és aztán esetleg abban nevel gyermeket, hasonlóan, ahogy ő nevelkedett, ezzel generációról generációra örökítve a bántalmazás kultúrája. Eszméletlenül sokáig nem értettem miért futom a párkapcsolataimban ugyanazokat a köröket. Próbáltam kitörni, más környezetből, más pasit választani, visszagondolva mégis szépen kirajzolódik, hogy egyszerűen az ismerős mintákat kerestem. Ezért a felismerésért vagyok a leghálásabb a terapeutáimnak, mert enélkül talán nem egy kiegyensúlyozott otthon támogató melegségéből írnám mindezt. A segítségükkel és sok munkával ezen is képes voltam változtatni és végül olyan férjet választottam, aki természetesen

nem tökéletes, de olyan módon szeret, ahogy megérdemlem és legfőképp, ahogyan szükségem van rá.

Általánosságban hozzátartozik ehhez, hogy felnőttként legtöbbünk számára, de a társadalmi konvencióknak köszönhetően elsősorban a férfiaknak kényelmetlen elismerni, hogy a gyermekkorunk fájdalma élő sebet hagyott bennünk, ezért sokan igyekeznek mulatságos, kocsmasztorikká szelídíteni a történteket, amiken együtt nevethetnek a haverokkal. Annyi ilyet hallottam. Ha belegondolsz, ez iszonyat beteg normalizálása a bántalmazásnak, de nem csak az egyén, hanem a társadalmunk is igyekszik a feltétel nélküli gyermeki szeretet álcájával ránk erőltetni a kötelező megbocsátást minden kínért, amit a szüleink okoznak nekünk. Fájó szembenézés hiányában azonban képtelenség ennek gátat szabni.

Ne érts félre, nem a szülők tömeges démonizálása mellett érvelek, de hiszek benne, hogy ha felismered, hogy a megalázó mondatok elhangzása, vagy a pofon(ok) elcsattanásának pillanatában a szülő számára ismert minden más megoldás csődöt mondott, akkor rájössz, hogy ott, akkor nem a gyermek viselkedésével, hanem a szülő nevelési eszköztárával van probléma. Ezt kimondani pedig az első lépés ahhoz, hogy levonjuk a következtetést, van mód a változtatásra és innentől csak rajtad múlik, hogy hova tovább.

Népszerűek

Az öt legfontosabb dolog, amit Dr. Vekerdy Tamás tanított nekünk

1. Nem az teljesít majd igazán jól a "kemény, versengő, taposó" felnőttéletben, akit már gyerekkorában is "kemény, versengő, taposó" körülmények között neveltek. Éppen ellenkezőleg....

A mérgező emberek 5 leggyakoribb működése

Mindannyian ismerünk közelebbről vagy távolabbról olyan embert, aki rendre furcsa, nyomasztó érzést kelt bennünk, ráadásul erre sokszor csak akkor ébredünk rá, amikor már az...

Elszürkülni a másik mellett – Így marcangol szét lassan az érzelmi bántalmazás

A bántalmazás nem feltétlenül bántalmazásnak indul – intő jeleit egy kapcsolat elején olykor nehéznek tűnhet kiszűrni, és sokszor mire felszínre jön a másik „valódi...

Lelkünk sorozatgyilkosai, a hűtlenek

Küldött egy e-mailt a főszerkesztőm, hogy szeretné, ha írnék egy cikket a hűtlenségről.” Menne, van valami véleményed a témáról?”  Viccelsz ??!!!! - kérdeztem -...

5+1 intő jel, hogy inkább menekülj a randiról

Időben felismerni az érzelmileg instabil, „mérgező” embereket olykor nem egyszerű, azonban van néhány olyan intő jel, melyre odafigyelve hónapok vagy évek fájdalmát spórolhatjuk meg...