Bár az érzelmi bántalmazás mindenkit érinthet, vannak olyanok, akiknek a mérgező emberekkel való találkozás nem a ritka alkalmak egyike, hanem mintha egy folyamatosan ismétlődő minta lenne az életükben. Összegyűjtöttem néhány olyan típust, akinél különösen fontos lehet az, hogy felismerje, ő miért hajlamos ezekhez az emberekhez vonzódni. Az utóbbi fontos mondat, mert bár szeretjük azt mondani, hogy „én ilyen embereket vonzok be”, „engem mindig csak ilyen férfiakkal/nőkkel hoz össze a sors”, mégsem mágnesek vagyunk, amik választás nélkül kénytelenek megküzdeni azzal, ami hozzájuk tapadt. Abban már sokkal inkább van szerepünk, hogy miért bizonyos típusú emberekre kattanunk rá, miért rájuk figyelünk jobban, hiszen ilyenkor rengeteg tudattalan mintánk lép működésbe…
(Ezek természetesen nem szigorúan elkülönülő pszichológia típusok, csak leírások és jellemzők halmaza, ami segíthet felismerni egyes viselkedések jellegét.)
1, „Az empata”, vagyis a hiperérzékeny
Aki mindig megkapja, hogy „túl érzékeny”, aki a saját bőrén is erősen érzi a másik fájdalmát, aki igyekszik mindenkit megérteni. Gyakran zavarja a sok inger, és kell visszavonulót fújnia, hogy feltöltődjön. Képes bármin elsírni magát, mert egy teljesen más mélységből tapasztalja a világot, és gyakran ő maga sem érti, hogy éppen miért érzi magát úgy, ahogy.
Az „empata” azért hajlamos mérgező emberek csapdájába esni, mert könnyedén ráhangolódik a másik bántása és maszkja mögött fellelhető sebezhető, gyermeki énre, és ahelyett, hogy a valódi viselkedésre reagálna, gyakran túlzottan elnéző, mert ő egyszerűen érti, hogy mi miatt csinálhatja ezt a másik. Ez sokszor végtelen agyaláshoz vezet, és ahhoz, hogy a másik túlzott megértése mellett teljesen háttérbe szorul az ő saját igényeinek, szükségleteinek, vágyainak a kifejezése és kielégítése.
Hiperérzékeny emberként a legnagyobb tanítás rájönni arra, hogyan barátkozzunk meg saját érzékenységünkkel: hiszen a modern társadalom szereti ezt gyengeségként kiemelni,
de valóban hatalmas erő is, csak meg kell tanulnunk megérteni és kezelni az általunk tapasztaltakat.
Ezen túl nagyon fontos kijelölni a határainkat másokkal szemben, hogy ne merítsük ki a végletekig önmagunkat az odaadás jegyében.
2, A megmentő
Aki bármilyen társas eseményen a balhéshoz, vagy a sarokban szomorkodóhoz vonzódik. Mintha a másik problémás személyiségét vagy állapotát kihívásnak látná, és élete küldetése megmenteni másokat. A „túl normális” emberek furcsák, érdektelenek számára. A probléma az ilyen kapcsolódással az, hogy az előző típushoz hasonlóan szintén a saját igények háttérbe kerülnek, két egyenlő fél kapcsolódása helyett a megmentő szerepben tetszelgő fél magára vállalja a másik fél boldogságáért is a felelősséget, ami egy lehetetlen küldetés. Ráadásul gondoljunk bele abba, hogy
mennyivel nagyobb esélyekkel indulnánk egy boldog párkapcsolatért, ha kiindulásképp legalább már mindketten rendben lennénk.
A megmentő típusnak fontos tudatosítani, hogy valójában soha sem tud a másik helyett küzdeni, változni, és ráébredni arra, hogy mindaz az érzés, ami abból fakad, hogy a másik még mindig nincs jól, nem annak köszönhető, hogy neki „nem sikerült”, nem az ő értékességéről árulkodik. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy vajon mit igyekszik kompenzálni a megmentői attitűddel, vagy mikor szokta meg azt, hogy neki valakit meg kell mentenie… A háttérben nagyon sokszor például egy problémás szülő-gyermek kapcsolat állt, de erről részletesen a következő pontban.
3, Akinek a szülei és problémásak/bántalmazók voltak
Összességében elmondhatjuk a párkapcsolati választásokról, hogy ösztönösen nem azt választjuk, aki jó nekünk, jól bánik velünk, hanem egyszerűen azt, aki ismerős. Ezért van az, hogy sokszor a párunk kiköpött mása a szüleinknek, vagy a párkapcsolatban megélt érzések és fájdalmak nagyon emlékeztetnek arra, amiben kisgyermekként szenvedtünk. A bántalmazás bármilyen formájával nemcsak a gyermek önértékelése sérül, de kötődési mintája is, melyet – tudatos önmunka nélkül – élete végéig továbbvisz. Így gyakran ki sem alakul egy kép arról, hogy mit jelent valóban szeretve lenni, és normálisnak tűnhet az, hogy el vagy nyomva, hogy megaláznak vagy minősítenek, nem lehet támaszkodni a másikra, és mindezt sokszor alá is támasztja a másik fél azzal, hogy „de ő csak azért mondta/csinálta ezt, mert szeret”, ami tovább erősíti a zavarodottságunkat.
De nem kell bántalmazottnak lenni ahhoz, hogy hajlamosak legyünk problémás partnereket, kapcsolódásokat választani. Ha a szüleink például valamilyen mentális zavarban szenvedtek, szorongtak, depressziósak voltak, esetleg volt valamilyen személyiségzavaruk, vagy egyszerűen olyan traumáik, mellyel még nem küzdöttek meg, könnyedén lehet, hogy hiperérzékennyé válva próbálunk ráhangolódni arra, hogy éppen mivel segíthetnénk nekik, megmentő szerepet veszünk fel. És mert az ő distresszüket nem tudjuk elkülöníteni a saját szerethetőségünktől és cselekedeteinktől, gyakran alacsony önértékelésűvé, túlteljesítővé válhatunk, mert nem alakul ki egy kép arról, hogy mi önmagunkban elegek voltunk szüleink boldogságához (mikor persze ez soha nem rajtunk múlott!).
4, A túlságosan pozitív
Az a típus, aki egy kupac trágya közepén is meglátja a hangyányi kis gyémántot, majd elképesztő erőkkel képes nem tudomást venni minden másról. Ő jól van, igyekszik mindenkit elfogadni és nem ítélkezni, de a túlzott pozitivitásban gyakran elszakad a valóságtól, és ténytől, hogy
attól, hogy ő kibír dolgokat, közel sem biztos, hogy az a legideálisabb választás számára.
Általában ezen emberek tartalékai is kimerülnek egy mérgező kapcsolódásban, és idővel azon kapják magukat, hogy teljesen elszürkültek, rá sem ismernek a régi énjükre. Pozitívnak, optimistának lenni jó dolog – egy mértékig. Ha viszont ezt a tulajdonságomat csak arra használom, hogy kruciális helyzetekben se vegyem észre azt, ami valóban van, akkor nem szabad csodálkozni azon, hogy életem előbb-utóbb bűzleni fog. Ne feledjük el, hogy a negatív érzelmek sokszor remek iránytűként szolgálhatnak.
5, A perfekcionista
Bármit is dolgozzon, abban a legjobb, az ismerősei nem is értik, hogy fér bele ennyi minden az életébe: mintha neki több órából állna a nap, mint az átlagembernek. Egyszerre minden szerepkört csodásan visz, a párkapcsolatban valahogy mégis látszólag szerencsétlen. Gyakran hangoztatják, hogy a nárcisztikus partnerek keresik az erős, sikeres személyeket, azt azonban elfelejtik ilyenkor, hogy attól, hogy egy nárcisztikus személynek imponálhat az, hogy a másikkal lehet vagánykodni még közel sem a teljes kép. Hiszen a kapcsolathoz két ember kell, és a másik oldalról is megtörténik a választás. Aminek oka pedig az, hogy a perfekcionista és egy nárcisztikus személy hasonló sebeket hordoz: egyikük sem hiszi el, hogy önmagában, teljesítmény nélkül szerethető. Ott lehet a máz, de mindez marha törékeny, és folyamatosan cselekedni kell, mert hiányzik az implicit stabil önértékelésből származó belső nyugalom. Szeretem azt a mondást, hogy
a perfekcionizmus gyémántokkal díszített önutálat:
hiszen bár az, ha sikerorientált vagyok, igyekszem a képességeimből kihozni a maximumot és fejlődni egy jó dolog, de a tökéletességre törekvés egy olyan végtelen hajsza, amiben minden cselekedettel bizonyítom magamnak: én attól vagyok szerethető, ha valamit tökéletesen csinálok. Minden alkalommal, amikor elhanyagolom a saját igényeim egy tökéletes munka miatt, amikor azért nem figyelek a boldogságomra, mert tökéleteset szeretnék egy elég jó helyett, táplálom ezt az ördögi kört, így nem is csoda ha hasonló, vagy velem nem jól bánó partnerrel ragadok.
Képek forrása: pch.vector, Canva, PixaBay