Egy párkapcsolat vége mindig érzelmi megrázkódtatással jár. Bármilyen hosszúságú is volt a kapcsolat, és akármilyen minőségű is, a megszokott működésmódtól, mindennapoktól való eltávolodás nem könnyű. Tulajdonképpen egy gyászfolyamaton megyünk végig ilyenkor, ráadásul nem csak azt kell elgyászolnunk, amin együtt keresztül mentünk, de mindazokat az álmokat, vágyakat, az elképzelt közös jövőt is, aminek a terveit együtt szövögettük. Bizonyos keretek között – behatárolt időn belül, és úgy, hogy az élet egyéb területeit nem veszélyezteti hosszú távon – ez normális. A nemi sztereotípiáknak köszönhetően hajlamosak vagyunk azt hinni, a szakítás pusztán a nőket érinti fájdalmasan. Ők azok, akik ilyenkor otthon maradnak, és sírva, kezeslábasban, zsíros hajjal egy nagy tál fagyival nézik a romantikusabbnál romantikusabb filmeket. Bezzeg a férfiak, ők elmennek szépen szórakozni, bedobnak pár italt, aztán ágyba viszik az első nőt, akit tudnak, pusztán búfelejtőként. Nos, úgy tűnik, a tudományos kutatások kissé máshogy gondolják ezt.
A Lancaster Egyetem kutatói több mint 184000 ember demográfiai és pszichológiai jellemzőit elemezték, hogy azonosítsák a szakításhoz vezető leggyakoribb párkapcsolati okokat, valamint az ebben rejlő nemi különbségeket is. A 2021-ben megjelent tanulmány szerint a leggyakrabban tapasztalt nehézség a kommunikáció és a bizalom területét érintette. Sok a félreértés, nehezen értik meg egymást, az érzelmek és szükségletek nyílt kifejezése akadályoztatott. A vizsgálat fényt derített ugyanakkor egy további érdekességre is: a férfiak jóval többször említették nehézségként azt a fajta érzelmi fájdalmat, amit az egyébként jelen lévő probléma miatt megéltek, mint a nők. Többen számoltak be szívfájdalomról, sírásról, megbánásról, amit a felmerülő kapcsolati elakadásaik okoz bennük. Úgy tűnik tehát, minden sztereotípia ellenére, mégsem hagyja ez őket annyira hidegen, legfeljebb leplezik, mit éreznek. Ebben pedig szintén nagy szerepe van a nemi szerepnek, amit már gyerekkorunktól nevelnek belénk. Hiszen, hogy is engedhetné meg magának egy férfi, hogy sír, ha a sírásról már óvodás korunktól tudjuk, hogy csak a kislányok sírnak? Valójában tehát nem érzéketlenek, hanem erős önkontrolljuk van erre, ami csak tovább fokozhatja a szenvedésüket.
Ez alapján már talán nem meglepő, mit mutatnak a kutatási eredmények a férfiak érintettségéről egy párkapcsolat felbomlásakor. Számos vizsgálat megállapította már például azt, hogy a szakítás növeli a férfiaknál a mentális megbetegedések megjelenését, főként a szorongásra és a depresszióra vonatkozóan. Ha ezek már eleve jelen voltak, akkor pedig a tünetek súlyosbodása figyelhető meg. A negatív érzéseik tompítására sokan nyúlnak ilyenkor különféle kábítószerekhez, ami – még ha átmenetileg segít is a fájdalom elfeledtetésében – hosszú távon tovább rombolja a jóllétet. Egy kapcsolat felbomlása utáni időszakban a férfiak gyakrabban kísérelnek meg vagy követnek el öngyilkosságot is, mint a nők. Valójában ez a szám elképesztően megnövekszik, egy kutatás szerint esetükben négyszeres az öngyilkossági kockázat olyankor, mint egyébként.
A nemi sztereotípiák tehát ebből a szempontból is sok veszélyt tartogatnak. Amellett, hogy sok esetben hátrányos módon egyszerűsítik le a világot, megakadályozzák például, hogy a férfiak tudjanak, merjenek segítséget kérni. Hiszen, azzal – még ha átmenetileg is, de – le kellene venniük a macsó-imidzsüket, amire mások, akik szintén szépen magukévá tették az összes nemi szerepelvárást, azt mondanák: „puhány vagy”, esetleg „ne legyél már kislány / egy p*nci”.
Ha tehát azt hisszük, ők soha nem is szorulnak támogatásra, érdemes megpróbálni mögélátni a keménység álcájának, amit azért viselnek, mert úgy érzik, viselniük kell.
Ezt várja tőlük a társadalom, ettől lesznek ők férfiasak. Természetesen, ez nincs így. Én bízom benne, hogy eljöhet egy olyan világ, egy olyan társadalom, amiben a férfiak érzelmi sebezhetősége éppúgy megengedett, éppúgy része a férfiasságnak, mint az erő, bátorság, a magabiztosság. Hogy az érzékenység és az empátiára való képesség nem kell, hogy kizárólag a nők privilégiuma maradjon. Hiszen nem is az. Csak náluk ez alapkövetelmény. Pedig egy erős nő és egy érzékeny férfi éppúgy nő és férfi, mint hogyha ezek a tulajdonságok fordítva vannak. Mindkettejüknek ugyanúgy fáj a szakítás, sőt. Mindketten éreznek, csak máshogy engedik meg maguknak a megélését. Ne becsüljük alá egyik fél érzéseit sem!