Az, hogy tudjuk, hogy nem jó nekünk, nem jelenti azt, hogy el is tudunk menni

A motivációs és önfejlesztő tartalmak gyakran hangsúlyozzák, hogy ha tudod, hogy mi a jó neked, de mégsem cselekszel úgy, akkor tulajdonképpen csak kifogásokat keresel. Persze értem, hogy a cél az egyéni felelősség hangsúlyozása, ez a hozzáállás mégis rendkívül megbélyegző. Rengeteg fejlődésre, változásra vágyó, ám régóta megrekedt emberben bűntudatot, szégyent, és tehetetlenséget kelthet, hiszen elhiszi, hogy tulajdonképpen ő a hibás, csak „nem akarja eléggé”, lusta, esetleg teljesen reménytelen a helyzete.

Ahhoz, hogy megértsük, mennyire nehéz is átlépni mélyen belénk ivódott mintáinkon, először csak gondoljunk bele felszínesebb szokásainkba. Hányan tudjuk az agyunkkal, hogy jó lenne hetente háromszor-négyszer sportolni, mégis inkább kimerülten beborulunk az ágyba munka után, vagy harmadjára nyomjuk ki az ébresztőt reggel, elodázva az időt, amit erre szántunk? Hányan vagyunk tökéletesen tisztában azzal, hogy az a szelet sütemény, vagy feldolgozott élelmiszer nem lesz jó nekünk, és hányszor bukunk el abban, hogy a brokkoli helyett mégis azt emeljük le a boltok polcairól? Mennyi ember tudja azt, hogy a másikkal kiabálni, őt minősíteni, vagy egy „apróságot” felfújni esetleg elmenekülni valószínűleg nem célravezető, mégis esünk bele újra és újra ördögi köreinkbe amikor valaki cselekedete épp a gyenge pontjainkba talál bele?

Ha igaz lenne amit a motivációs trénerek állítanak, akkor az orvosok nagy részének nem lenne munkája, sőt, tulajdonképpen nekünk, pszichológusoknak sem. Az átlagemberrel nem az a gond, hogy buta, vagy lusta, hogy nem képes meghallani a racionalitást, hanem egész egyszerűen az, hogy hiába próbálunk agyból megoldani mindent, alapvetően érző, elsősorban érzelmek által szerveződő és motivált lények vagyunk. Gondoljunk csak bele céljainkba, majd kérdezzük meg mindegyiknél: ha ez beteljesülne, akkor mi történne? Néhány lépcsővel később nagy eséllyel valamilyen érzelmi állapothoz jutunk el. Ha eleget keresnék, vagy meg tudnám venni azt a lakást, akkor biztonságban érezném magam. Ha népszerű lennék, akkor elégnek érezném magam. Ha megtalálnám álmaim partnerét, akkor szerethető, könnyed és szabad lennék. Minden vágyunk, törekvésünk, traumánk végén valami hasonlóra lelhetünk.

A gond az, hogy ezzel egyre kevésbé tudunk mit kezdeni, nem értjük a pszichénket, egyre kevesebb adaptív megküzdésünk van affektusaink kordában tartására, mert egyre több az instant, rövidtávon megkönnyebbülést hozó, hosszútávon azonban stagnáláshoz vagy testi-lelki leépüléshez vezető megoldásunk.

És eddig csak a felszínt kapargáltunk, most térjünk ki arra a témára, amit leginkább boncolgatni szeretnék a cikkben, hogy mi is kell valójában ahhoz, hogy ott tudjunk hagyni egy bántalmazó kapcsolatot, destruktív élethelyzetet, vagy végre kitörjünk egy önsorsrontó körből.

Amikor valaki egy ilyen helyzetben, például egy mérgező kapcsolatban van, nagyon gyakran tudja azt, hogy az úgy, teljes egészében ahogy működik, nem építő számára. Tudja, sőt, sokszor a teljes realizációt megelőzően, egészen korai stádiumban van már egy erős megérzése arról, hogy valami itt nem oké. Egy kicsit olyan, mint azok a filmek, amiben a főhős újra és újra ugyanazt a napot éli meg, és próbálja elkerülni a tragikus végkimenetelt mindenféle mutatvánnyal, csak azért, hogy végül ismét ugyanaz következzen be.

Az életünket meghatározó minták hasonlóan olyan mélyen szerveződnek, hogy látszólag – akárcsak az előbbi példában a kétségbeesett főszereplő – mindent megteszünk azért, hogy ezúttal ne úgy legyen. Könyveket olvasunk, teljesen más jellegű helyzeteket, embereket választunk, esetleg mi igyekszünk másképp cselekedni. Csak azért, hogy egy ponton, amikor azt hisszük, hogy már minden sínen van, beüssön a krach, ránk zuhanjon egy zongora költözésnél, esetleg belezuhanjunk egy nem jól rögzített aknafedőn át egy csatornába.

Persze lelkünk ránk zuhanó zongorája általában kívülről kevésbé drámai, ám belülről annál elviselhetetlenebb. Egy maró érzés, ami egyszeriben csak visszatér, mint egy régi, rendkívül kellemetlen ismerős, akiről azt hittük, hogy már megszabadultunk tőle. Hát, úgy tűnik mégsem. Újra olyan kicsinek és jelentéktelennek érezzük magunkat. Újra elhagyatottak és végtelenül magányosak vagyunk. Úgy érezzük, legszívesebben megsemmisülnénk, és hogy minden egyes alkalommal, amikor ezt megint át kell élnünk, egyre távolabb kerülünk életkedvünktől.

A kulcs az, hogy rájöjjünk, a „vesztünket” okozó instabil aknafedő nem elsősorban egy másik ember, helyzet, vagy környezet volt, hanem mindaz, ahogyan mi viszonyultunk ahhoz. Tudatosan mindent megtéve, de belülről a rettegés rabjaként, hogy mi van, ha valami itt is félremegy. Hogy mi van, ha ez az ember sem fogja bebizonyítani nekünk, hogy igazán szerethetők vagy értékesek vagyunk, ezzel már halálra ítélve a szituációt, hiszen a felelősséget a másik nyakába varrtuk, miközben magára hagytuk önmagunkat.

Rendkívül fontos az, hogy mi vesz körül minket, de továbblépni nem csak az aktuális embertől, de az egész működésmódtól csak akkor fogunk tudni, ha elindulunk az úton, hogy teljes felelősséget vállaljunk önmagunkért. Ha van türelmünk felépíteni érzelmi kapacitásunkat épp olyan lassan, lépésről lépésre, ahogy anno azt valaki rombolta. Ha megtanulunk lenni azokkal az élményekkel, amik elől talán generációk óta menekülnek a családunkban. Ha le merünk bukni a tudattalan mélyébe, és addig emelni fel onnan – gyakran nagyon félelmetes – kincseket, amíg végre azt hozzuk fel, ami oly régóta hiányzott. Az álomszerű helyzeteket nem az egyszínű jóérzést követve találjuk meg, hanem azzal, ha képessé válunk lenni azzal is, amitől a legjobban tartunk.

Csirmaz Luca
Csirmaz Luca
Csirmaz Luca vagyok, pszichológus, a PszichoLive szakmai vezetője. Hiszem, hogy együtt könnyebb, hogy önmagunkon dolgozni a legnagyszerűbb dolog amit tehetünk, és hogy mindenki megérdemel egy szeretetteljes környezetet és csillogó szempárokat - beleértve azt is, amikor tükörbe néz.

Népszerűek

Az öt legfontosabb dolog, amit Dr. Vekerdy Tamás tanított nekünk

1. Nem az teljesít majd igazán jól a "kemény, versengő, taposó" felnőttéletben, akit már gyerekkorában is "kemény, versengő, taposó" körülmények között neveltek. Éppen ellenkezőleg....

A mérgező emberek 5 leggyakoribb működése

Mindannyian ismerünk közelebbről vagy távolabbról olyan embert, aki rendre furcsa, nyomasztó érzést kelt bennünk, ráadásul erre sokszor csak akkor ébredünk rá, amikor már az...

Elszürkülni a másik mellett – Így marcangol szét lassan az érzelmi bántalmazás

A bántalmazás nem feltétlenül bántalmazásnak indul – intő jeleit egy kapcsolat elején olykor nehéznek tűnhet kiszűrni, és sokszor mire felszínre jön a másik „valódi...

Lelkünk sorozatgyilkosai, a hűtlenek

Küldött egy e-mailt a főszerkesztőm, hogy szeretné, ha írnék egy cikket a hűtlenségről.” Menne, van valami véleményed a témáról?”  Viccelsz ??!!!! - kérdeztem -...

5+1 intő jel, hogy inkább menekülj a randiról

Időben felismerni az érzelmileg instabil, „mérgező” embereket olykor nem egyszerű, azonban van néhány olyan intő jel, melyre odafigyelve hónapok vagy évek fájdalmát spórolhatjuk meg...