Egyre több pszichopatológia kerül a köztudatba, és az, ami anno csak egy szűk réteg tudása volt, amit poros könyvekből meg professzoroktól lehetett elsajátítani, most már egy internetes kereséssel is elérhető. Legalábbis látszólag. Ugyanis ha valamiről nagyon sokan beszélnek, arról általában nagyon sok káros dezinformáció is kering, épp az ellenkezőjét érve el annak, amire a (minőségi) pszichoedukáció alapvetően megszületett, hogy megkíméljen minket az elkerülhető fájdalmaktól. Épp így történt a nárcisztikus személyiségzavarral is, és úgy érzem, a populáció egy része lassan már könnyen rásüti a sarki hentesre is, hogy nárcisztikus pszichopata, ha kisebb combot ad el nekünk több pénzért, mint ami ki volt írva, ha pedig még kajánul (empátiamentesen!) mosolyog is hozzá, miközben azt vágja, akkor egyenesen küldenénk is Lipótra (már ha még lenne…).
Pedig a pszichológiai problémákról való tudás célja nem az, hogy egyetlen faktorként vezérelje a viselkedésünket, és végképp nem az, hogy feljogosítson minket bármire, vagy inzultusként alkalmazzuk a címkéket.
Hanem az, hogy segítsen eligazodni az élet és kapcsolatok útvesztőjében, megértést nyújthasson történésekre és mintákra, ezáltal teljesebb képet is adjon döntéseink meghozatalához. A világhálón ez sajnos még kevéssé van jelen, ide kapcsolódva hoztam egy olyan terápiás történetet, ami tanulságos lehet a mérgező kapcsolatok témájában, címkéktől függetlenül.
Egy fiatal pár nő tagja keres fel, hogy rendbehozza a párkapcsolatukat. „Ábellel egy éve vagyunk együtt, de teljesen másképp viselkedik most, mint az elején. Amikor megismertük egymást, még volt barátom, akivel az egyik pillanatról a másikra szakítottunk, mert más volt az elképzelésünk a jövőről. Ő azonnal ott volt mellettem, azt mondta, én vagyok álmai nője, és ő máris feleségül venne engem. Az első néhány hónap ilyen volt, sokszor hozott virágot, rengeteget keresett és gyönyörű képet festett le arról, milyen lesz a közös életünk. De most más. Azt mondja, túlérzékeny vagyok, pedig valójában csak egyáltalán nem érzem már, hogy törődne velem, vagy ahhoz tartaná magát, amiről korábban szó volt. Amikor arról kérdezem, most már miért nincs soha kedveskedés, azt mondja, hogy szerinte udvarolni csak az elején kell.”
Később kiderül, hogy a férfi a kezdeti idill ellenére hajlamos az impulzív kitörésekre, ordibálásra amikor csak rossz kedve van, és ilyenkor azt mondja a barátnőnek, hogy „soha senki nem hozta ezt ki belőlem, biztos azért van, mert téged ennyire szeretlek”. Ez a mondat a manipuláció egy furcsa fajtája, hiszen egy rendkívül fájó élményhez köti oda, hogy a „szeretet gesztusa”, ezzel is kicsinyítve, sőt, romantizálva azt.
A hónapok során néha a férfi is csatlakozik a segítői folyamatba, az üléseken igyekszik empatikusnak mutatkozni, de párja több szükségletét képtelen meghallani, befogadni. Ezek némileg csiszolódnak a közös munkával, de egy probléma úgy tűnik, hogy megmarad. „Soha nem akar eljönni tesómékhoz, pedig ők nagyon fontosak számomra, lényegében olyan, mintha a szüleim lennének. Eleinte jóban voltak, de aztán valami átváltozott Ábelben, és már képtelen náluk lenni, azt mondja, hogy ők valójában nem is figyelnek rám, nem szeretnek engem. Elképesztő utálattal tud rájuk megjegyzéseket tenni, és többször a fejemhez vágja, hogy már rég elvett volna, ha ők nem lennének. Újra és újra megígéri, hogy el fog jönni, és minden rendben lesz köztünk, aztán pár nap múlva azt mondja, ő sosem mondott ilyet.”
Az indulatok mögött egyértelműen felsejlik egy projektív folyamat, a férfi saját fájdalmakkal és indulatokkal telített kapcsolata a szüleivel, amivel a mai napig nem kezdett semmit. Idővel egyértelműen látjuk, hogy a kapcsolódásban minden erőfeszítés ellenére már több a szenvedés és szorongás, mint a pozitív vonatkozás, így rengetegszer beszélünk a lezárásról. De a hölgynek nagyon nehéz elengednie Ábelt, és talán még nehezebb azt a mesésnek tűnő jövőképet, amit a szép szavakkal a kezdeti fázisban (és minden második héten két ellentmondás között) lefestett neki. Végül az a kompromisszum, hogy ő is eljár egyéni terápiára, hogy megoldja mindazon gondokat, ami nehezíti a köztük lévő intimitás elmélyülését.
Ő el is megy, itt hiba nincs a képletben.
Csupán ott, hogy belső motiváció nélkül terápiára járni olyan hatékonyságú, mint óvszerrel gyermeket nemzeni.
Lehet, hogy becsúszik, ha Isten is úgy akarja, de vajmi kevés esély van rá.
A férfi számára a szakemberhez való járás csak egy újabb eszköz a manipulációra és az önigazolásra. „A pszichológusom is megmondta, hogy mekkora gond van veled, és még csoda, hogy én elvisellek!”
(Spoiler: Egy pszichológus SOHA nem mond ilyet, vagy tesz minősítő megjegyzést a másik személyére.) Az agresszív kitörések csak fokozódnak, és mindezek – lefogás, testi korlátozás – viccnek vannak beállítva, párja adekvát reakciója ezekre pedig a lazaság hiányának.
Szerencsére a hölgy itt már érzi, hogy egyrészt tényleg mindent megpróbált, másrészt már épp elég erősen tud támaszkodni élete többi területére és a konzultációk során újra megerősödött önértékelésére ahhoz, hogy lezárja a kapcsolatot. És a tanulság? Az elején nagyon könnyű „álomszerűnek” lenni, és szép szavakat mondani. A kapcsolat valódi minősége ezek után dől el, hogyan jelenik ez meg tettekben, a megmérettetések és nehéz napok közepette.
Ami a legfontosabb, az pedig az, hogy akármennyire szeretnéd is, nem tudsz egy másik ember helyett gyógyulni és felelősséget vállalni.
A képek forrása: Unsplash