Reggel fél nyolc, és miközben megpróbálom kitalálni, hogy most a fésülködést vagy a zuhanyzást hagyjam ki ahhoz, hogy időre beérjek dolgozni, valaki csenget. Mivel már jó ideje nem állt a kapumban senki olyan, akinek érdemes lett volna kinyitni, most sem teszem. Helyette inkább egy sóhaj kíséretében belépek a kádba. Ha valami állandó, akkor ez, kérem, a kád, amint dermesztő fogait minden árva hajnalban a talpamba ereszti.
Még hogy az élet csupa változás, és minden nap egy új kaland! Ha bármi változik, az legfeljebb a csomagolás, és ha bármi is kalandos az az, hogy reggel milyen ígérettel viccelem meg az agyam, ahhoz, hogy hajlandó legyen felkelteni a testemet az ágyból.
Végezvén, hirtelen felkapva a táskám és megégetve a kezem a kávémmal – amit ma sincs időm nyugodtan meginni – kilépek az udvarra, majd sietve végigcsoszogok a páracsókolta pázsiton. Ekkor eszembe jut, hogy csak egyszer csengettek.
– Biztos a szomszéd kölyök szórakozik megint! – és ezen mérgelődve zárom be a kapum, majd megbotlok valamiben.
S ahogy hallom a táskám puffanását, megakad a szemem azon, hogy mi is állt utamban.
Egy kalitka az. Rézszínű, tetejének díszítésén megcsillan a nap sugara, és benne csendesen üldögél egy madárka. Gőzöm sincs, hogy milyen, a madarakhoz soha nem értettem, nem is érdekeltek nagyon, viszont feltűnt, hogy hasonlót már a kertemben is láttam többször.
Őrültek az emberek. Egy szabadságra született, életképes madarat kalitkába gyömöszölni? Aztán rám néz a madárka, én meg visszanézek, és csak áll, bámul, nekem meg végigfut a fejemben, hogy eleve fél óra késéssel indulnék megint, s közben szemem sarkából látom, ahogy kilöttyent kávém valahol az aszfalt közepén csordogál, míg az összes könyvem elesett katonaként hever körülöttem, és akkor egyszerűen eldöntöm, hogy ma nem.
Ma nem, úgy ahogy eddig.
Egyrészt, nem tudom kié a madár- valakinek nyilván érték – inkább meg kellene keresnem a gazdáját, és visszaadnom, de legalább is gondját viselni addig. S ezzel az erővel nyúlok is a zsebembe a telefonomért, és beteget jelentek. Még hazudnom sem kell, mert bár nem voltam rosszul egy ideje, de igazából jól sem.
Amint beviszem a lakásba, ráébredek, hogy fogalmam sincs, hol kezdjek hozzá. Mit kell kezdeni egy madárral egyáltalán? Hálószobám ablakpárkányán még pont elfér a kalitka, úgyhogy odateszem, majd elindulok valamilyen eleséget keresni neki.
Estig elvagyunk együtt. Hosszú ideje először van időm olvasni megint, s valahogy mindent eltörlő nyugalommal tölt el a madár jelenléte, pedig nem csinál semmit, csak ide-oda lépdel, néha hangját hallatja, és kíváncsian fürkészi a környezetét.
Majd hosszú idő után felpillantok a könyvemből, és elkezdem nézni. Na, nem úgy, félig, „már láttam ilyet” nézéssel, hanem úgy igazán. Figyelni.
És az jut róla eszembe, hogy olyan, mint egy törött naplemente, a lusta éggel a szárnyain. S ahogy ezt gondolom, elkezd felém lépdelni, fejét jobbra- balra döntögeti finoman. Ettől a naptól kezdve minden nap kicsit kevesebbet készülődök, és inkább reggelente az énekét hallgatom. Csicsergése kétségkívül a legelbűvölőbb, amit valaha hallottam madártól. Mintha csak hallgatnám, és eltűnnék tőle, visszamennék valahova oda, ahol magamról gondolkodtam, mielőtt először tükörbe néztem volna.
Hat éjen és nappalon át ez így megy tovább, s amint sötét van, és elég nagy a csend, elkezdek hozzá beszélni. Halkan, csak suttogok, és olyan kérdéseken mélázok el, amiken azelőtt soha. Meg szeretnék kérdezni tőle mindent, hiszen nincs benne rizikó. Nem fog idiótának gondolni, lenézni, kinevetni, s egyébként is – sokkal bölcsebbnek tűnik mint bármelyik ember, akit ismerek.
Ilyen kérdéseket kiáltok ki a látszólag semmibe – de már nem így érzem -, hogy van olyan egyáltalán, hogy meglenni vagy elveszni, hiszen a fülbevalóról a kapocs sem veszik el, csak én nem találom. Azt kérdezem, hogy lehet-e addig simogatni valakit, amíg a bőre elkezd énekelni egy dalt, melyhez ajkai nem tudják a szöveget? És ha igen lehet ezt mind-mind… kezek nélkül?
Vagy, hogy lehet-e más emberek sebein keresztül vérezni, hogy eljön-e majd az idő, hogy eléggé szeretem magam ahhoz, hogy el is fogadjak néha, vagy hogy miért, ugyan miért annyira fontos az embereknek az egyhangú megelégedés amikor lehet sírni, örülni, csalódni, félni, szerelembe esni, valamire hullócsillagként várni, ugyanazokba a szemekbe újra és újra először belenézni?
Majd eljön a hetedik nap, és hirtelen megsajnálom. Lenéztem és megvetettem azokat embereket, akik egy ilyen csodát bezárva tartanak, és tessék! Úgyhogy fájva, de kiviszem az udvaromra, és kinyitom a kalitka ajtaját. Végigfut a fejemen, hogy csak nem lehet olyan nehéz elengedni, hiszen annyiszor engedtem már el annyi mindenkit.
– Nem tartozol már hozzám. – mondom, majd hátat fordítok neki és visszaballagok a házba.
Ahogy este olvasás közben fel-felnézek, mindig csalódva nyugtázom, hogy már nincs ott. Mint egy szakítás. Amikor egyfolytában elfelejted, hogy a másik már nem odavaló, ahol még érzed, hogy lennie kellene. Az elnyomott könnycseppjei azoknak a pillantásoknak, amikkel nem találunk rá senkire többé, s esküszöm, még a napsugarak is lusták arra most, hogy besüssenek szobám ablakán.
A napok múlásával a bánatom is kezd halványulni. Még így, nélküle is nyugodtabban indulok el minden reggel, s néha, ahogy szemem sarkában feltűnik az üres kalitka, kicsit elszomorodok, de mégis úgy érzem, hogy ha valaki melletted kevésbé szabad, mint lehetne, azt nem szereted.
Sokszor eszembe jut a mondás, hogy „ha szeretsz valamit, engedd el, s ha visszatér, valóban hozzád tartozik”. Persze gyerekes vágyálomnak tűnik, hogy egy ilyen picinyke madár visszataláljon hozzám, mégis minden alkalommal, ahogy ki- vagy belépek ajtómon, reménykedve pillantok a kapualjra. De az élet, mint mindig, megy tovább. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tudom elfoglalni magam. Hogy ne hiányozzon éneke, egyre többet dúdolgatok magam.
Aztán eltelik pár hét, talán egy hónap is, és megint csengetnek. Ismét egyszer. Ez alkalommal kíváncsian kimegyek, s látom, hogy egy férfi az.
– Elnézést, hölgyem! Nem látott véletlenül valamerre egy rézszínű kalitkát? Jó ideje rendeltem egy új madarat, de lehet, hogy rossz címre hozták. – mondja.
Kínomban elnevetem magam, majd odaviszem neki a kalitkát.
– Ne haragudjon, nem tudtam… – szabadkozom, s lesütöm a szemem.
– Miért is haragudnék? – kérdezi, s szélesen elmosolyodik – köszönöm, hogy megőrizte.
Zavartan felnézek, és megrázom a fejem, majd ahogy a szemébe nézek, rájövök, hogy hihetetlenül emlékeztet valakire.
– Hát, csak sajnálom, hogy eltűnt a madara. – motyogom, és abban a pillanatban belém nyilall a felismerés: a szelíd nézés, a mosoly, a tiszta szempár: mind-mind a madárra emlékeztetnek azon a reggel, mikor eldöntöttem, hogy befogadom. Már megint el kezdenek áramolni a kérdéseim és gondolataim, hogy vajon gondolt-e már rá, hogy mennyire csodálatos, hogy ezt a levegőt, amit mi, most szívunk, nem lélegezte be még senki előttünk. És utánunk sem fogja. Ez csak a miénk, és ezt el szeretném neki mondani, de ahogy nyitnám a szám, egyszerűen nem jön ki rajta semmi. Mintha egyszeriben rájönnék, hogy semmi igazira nincsenek szavak. Talán úgy érzem magam mint madarak, meg hegyek, s közben észreveszem, hogy mennyi ideje állunk itt csöndesen, és mégsem kínos, de mégis mit mondhatnék, hogy ismerjük-e egymást valahonnan, de mielőtt szólni tudnék, ő mély, békés hangjával megtöri a csendet:
– Szerencsére épp időben meglett.