Az érzelmileg éretlen szülőkkel töltött gyermekkor később a kiegyensúlyozott kapcsolatok fenntartásának nehézségéhez és jelentős magányhoz vezethet. Láthatatlannak érezhetjük magunkat, újra és újra csalódás érhet másoktól, mely megerősíti a korai élményeinket arról, hogy nem elégülhetnek ki érzelmi igényeink, nyújtózkodnunk kell valaki elérhetetlen után, aki úgy tűnik, leginkább csak magával van elfoglalva. Érzelmileg éretlen kapcsolatrendszerekbe bonyolódva késztetést érezhetünk arra, hogy mindig a másik jóllétét figyeljük sajátunk helyett, a másik igényeire hangolódjunk ahelyett, amit az ösztöneink súgnak. Ismerős?
Lindsay C. Gibson Szülősebek című könyve ezt a problémakört járja körbe, és nem csupán segít megérteni ezt a fájdalmas dinamikát, de konkrét gyakorlatokkal is szolgál ahhoz, hogyan szerezzük vissza autonómiánkat, önmagunk előtérbe helyezését, és húzzunk egészséges határokat. Az ő munkája mentén hoztunk 5 jelet, amely segít azonosítani, ha a mi szüleink is érzelmileg éretlenek voltak.
- Hiába vagyunk együtt velük, magányosnak érezzük magunkat
Minden fizikai szükségletünk kielégítése ellenére valami mélyrehatóan hiányzik, egyszerűen egyedül érezzük magunkat mellettük. Amikor lelki problémákkal fordulnánk hozzájuk, nem tudnak ráhangolódni igényeinkre és megnyugtatást adni a negatív érzelmek viharában, csak próbálják azt elodázni felszínes tanácsokkal vagy megoldásokkal.
- Egyoldalú interakciók
Amikor szenvedélyesen beszélnénk valamiről, ő mintha képtelen lenne ezzel azonosulni, elbeszél a fejünk felett, témát vált, mintha észre sem venné, milyen fontos az számunkra. Olyan, mintha mindig magával lenne elfoglalva, ő elvárja a vigaszt, és hogy kibeszélhesse problémáit nekünk, azonban fordítva nincs meg ugyanez a tér nekünk. „Én kiskoromban nagyon sokszor megcsináltam anya haját, de amikor megkértem őt, hogy csinálja meg, nemet mondott.” „Izgatottan beszélek arról, hogy mivel foglalkozunk éppen a zenekarral, ő pedig bedob egy teljesen random kérdést vagy témát, mintha nem is értené, milyen fontos ez nekem.”
- Kényszerítés, manipuláció
Ragaszkodnak ahhoz, hogy ők álljanak az első helyen, hogy az érvényesüljön, amit ők helyesnek tartanak. Megkövetelik az engedelmességet. Ehhez pedig a manipuláció változatos formáit vetik be, megszégyenítést, bűntudat- és félelemkeltést alkalmazva, ha pedig a gyermek mégsem úgy cselekszik, vádaskodás és harag következik, vagyis hamar megtanuljuk, hogy
az egyetlen stratégia a békéhez ha inkább megtagadjuk vagy elfojtjuk saját véleményünket és vágyainkat.
„Nem jöttél már két hete meglátogatni, szerintem te nem is szeretsz itthon lenni velünk.”
- Érzelmi fertőzés útján kommunikálnak, mindig mi „megyünk utánuk”
Ahelyett, hogy beszélnének arról, mi van bennük, átlépik határainkat, és minket is felbosszantanak, vagy előidézik bennünk az adott érzelmet, ami őket kínozza. Az egészséges határok hiányát érzelmi fúziónak nevezzük, ilyenkor összemosódnak a család tagjainak érzelmei. Érzelmi munka alatt pedig azt az erőfeszítést értjük, mely során egy konfliktus vagy eltolódás esetén mások érzelmi igényeihez igazodunk, feloldjuk azt. Amikor valami balul sül el egy kapcsolatban, ideális esetben képesek vagyunk belátni azt, bocsánatot kérni, kibékülni és jóvátenni hibáinkat, azonban érzelmileg éretlen szülők esetén ez a feladat kizárólagosan a gyermekre hárul.
- Nem tisztelik határainkat és egyéniségünket
A határ számukra elutasítást jelöl, megsértődnek, és zokon veszik amikor arra kérjük őket, hogy tartsanak egy kicsit nagyobb távolságot, ne másszanak bele annyira az életünkbe. Intruzív módon tudni akarnak mindenről, hívogatnak vagy írogatnak, nem hagyják meg nekünk az a teret, amiben saját kompetencia-érzésünket megtapasztalhatnánk. Sokszor nem is értik, miért vágyunk tőlük független egyéniségre vagy szerepekre, miért nem elég az, amit otthon láttunk, ami már „jól bevált”.
Miért ilyenek?
Ha a fenti sorokban a saját életünkre ismertünk, fontos, hogy ne kezdjük el démonizálni a szüleinket. Ők is okkal lettek ilyenek, gyakran például szintén nehéz gyermekkoruk volt, hiányzott az életükből a mély kötődés, ráadásul a korábbi időkben a testi fenyítés, megszégyenítés a fegyelmezés mindennapi eszközöknek számítottak, és jóval kevesebb információ volt jelen a köztudatban a mentális egészséghez vezető lehetőségekről. Nem jutottak el olyan könnyen szakemberhez, mint manapság, sőt, egyáltalán fel sem ismerték, hogy gond lenne, mert ez volt a „normális”. Amikor a gyereknek hallgass a neve, az éntudat és érzelmi tudatosság kifejlődésére kevéssé nyílik tér. A mi legfőbb feladatunk azonban mégsem az okok megértése, hanem az, hogy felismerve ezt a továbbadódó mintát végre véget vessünk annak, és saját jóllétünkön át segítsük hozzá a következő generációkat is a boldogsághoz.
A képek forrása: Pexels