Tudjuk, érezzük minden porcikánkkal, hogy nem jó nekünk. A hatalmas, heves és mély sérüléseket okozó viták gyakoribbak, mint a meghitt pillanatok, sosem tudhatjuk, mire számítsunk a másiktól, és lehet, hogy a krónikus stressz különböző jeleit is elkezdtük tapasztalni magunkon. Mondjuk hullani kezd a hajunk, emésztési gondjaink lettek, vagy koncentrációs nehézségeink lépnek fel. Persze mindennek lehet ezer más oka, de van olyan, amikor egyértelműen tudjuk, hogy a kapcsolatunk semmilyen tekintetben sem épít, vagy nyújtja a valódi biztonság melegét. Mégis lehet, hogy megpróbálunk neki véget vetni, de az utolsó pillanatban visszahőkölünk, vagy sokadik szakítás után rohanunk újra egymáshoz. Vajon miért van ez? Hoztam néhány olyan magyarázatot, melyet gyakran látok okként a háttérben, amikor ilyen történetekről hallok.
- A múltban élsz
Voltak szép pillanatok köztetek. Mondjuk az első néhány hónapban lángoltatok, fürdőztél a bókokban és közös élményekben. Aztán szépen lassan megváltozott minden, és azon kapod magad, hogy újra és újra akár évekkel ezelőtti eseményekre visszagondolva merengsz el, és próbálod megtartani magadban a képet, hogy igenis mennyire működik ez. Természetesen hosszútávon nem fenntartható a pillangós érzés – azonban nagy különbség van a között, hogy nyugodt, elmélyült szerelemmé alakul ez át, vagy unalommá, nemtörődömséggé és bántássá. Ha az okaid a maradásra már egy ideje csak a múltban, vagy a fantáziádban gyökereznek, hogy „bárcsak újra olyan lenne”, akkor az egy egyértelmű jelzés lehet afelé, hogy ezen vagy gyorsan változtattok, és elkezdtek újra elindulni egymás irányába, vagy érdemes külön folytatni az utatokat.
- Alacsony önértékelés
Mérgező környezetben – legyen az család, munkahely, barátok vagy párkapcsolat – lassacskán leépül az önértékelésünk. Elhisszük a direkt, vagy kevésbé egyenes sugallatokat, hogy valóban nem is vagyunk mi olyan jók, nem csináljuk olyan jól, amit csinálunk, és ha sikerül valami, az biztos, hogy a másik érdeme (míg minden negatív persze a miénk).
Talán azt is hallottuk már, hogy örüljünk, ha találunk valakit, aki elvisel minket, mert „nagyon nehéz velünk”.
De érzelmileg bántalmazó mondatokon túl a másik cselekedetei is segíthetnek abban, hogy belénk épüljön az, hogy nem vagyunk elegek. Például nem tiszta visszajelzés a teljesítményünkről, kiszámíthatatlanság, vagy nem elegendő figyelem, hiába is törekszünk érte annyira… Az elismerést és szeretetet hajszolva pedig egy olyan ördögi körbe kerülünk, ami során hajlamosak leszünk leadni az elvárásainkból, ellene menni annak, ami tényleg jól esne, elhanyagolni a kompetencia-érzést és örömet adó tevékenységeket, ezáltal pedig még kevesebb erőnk marad, amiből táplálkozunk, még kevesebb kapaszkodóhoz tudunk nyúlni a világban.
Sokan választják az utat, hogy – akár egy szakember – segítségével megerősödnek és önismeretet szereznek, mielőtt teljesen le tudják zárni az adott mérgező helyzetet. Elkezdhetünk visszatalálni saját erősségeinkhez és értékeinkhez, de általában nincs olyan pont, amikor „teljesen késznek” érezzük magunkat, így minden bizonytalanságunk ellenére is érdemes távolodni az adott közegtől.
Hiszen hogy lehet úgy igazán megerősödni, ha mindennap bekapunk még egy kis mérget?
- Bűnöst keresel – és lehet, hogy elhitted, hogy veled van a gond
A bűnöst kereső játszmának sosincs valódi nyertese. Vagy a partneremben végletes hibát találva („nárcisztikus!”) próbálom izolálni magam könnyebbséget remélve, vagy újra és újra azt keresem, mit ronthattam el én, mit tehettem volna másképp. Egyik sem teszi könnyebbé azt, hogy le tudjam zárni a kapcsolatot, szemlélteti ezt például a nárcisztikus áldozati csoportokban vagy cikkek alatt elképesztő agresszióval és dehumanizáló attitűddel megjegyzéseket író személyek, ami sok mindenhez hasonlít, csak valódi gyászfeldolgozáshoz és elengedéshez nem. Pedig általában kettőnkön múlt, és rengeteg minden vezetett ahhoz, hogy így alakult. Nem kell egyikünkre sem ezt a felelősséget ráterhelnem, hiszen teljesen másképp lépek tovább, ha két ember interakciójaként látom egy ördög és angyal helyett. Éppen elég az, hogy nem voltunk jól ebben tartósan, hogy nem tudtuk egymást építeni.
3+1: Lehet, hogy tényleg működnétek együtt – csak folyamatosan félreértitek egymás szükségleteit és segélykiáltásait
Badarságokon veszekszünk és vannak nagy robbanások, és teljesen egyértelmű, hogy ezek miatt tiszta szívvel feladni sem tudunk egy kapcsolatot. Azonban bármin is menjen a vita, az egy sokkal mélyebb szükségletről szól, és gyakran segélykiáltás azért, hogy a másik elérhető legyen, válaszkész legyen érzelmileg, hogy számíthassak rá, és pozitívan tükrözzön engem. Ha ezt megértjük, mindketten hajlandók vagyunk feladni a harcolást, és újra egymás felé fordulni, akkor gyakran elindulhatunk egy jobb irányba. Ehhez azonban mindketten kellünk, úgyhogy ha azt vesszük észre, hogy a fejlődés felé irányuló törekvések, a kitartás a másik mellett kellemetlen helyzetekben csak minket jellemez, akkor szintén érdemes továbblépni.
Vigyázni kell azzal, milyen szavakkal jellemezzük az életünket és lehetőségeinket. Ha azt mondjuk, hogy „próbálom, de nem tudok kilépni”, teljesen más jelentéssel bír mint az, hogy „próbálom, de még nem ment.”, utalva ezzel a cikk címében elbujtatott, valóságban gyakran megjelenő önkorlátozó hiedelemre. Az, hogy most nem érezzük magunkban az erőt valamihez, nem jelenti azt, hogy az valóban nincs ott. Még akkor sem, ha mostanában nem az volt felszínen.
A képek forrása: Pexels