Mielőtt eljövök, ötször nézem meg, hogy kikapcsoltam-e a sütőt. Néha hosszú percekig állok az ajtó előtt, mert hiába tudja az agyam, hogy bezártam, egyszerűen nem bízom benne. A zöld színű csak a kék mellé mehet, és mindennek ebbe az irányba kell állnia. Állandó kézmosás, vagy félelem attól, hogy kárt tesz valaki másban akaratlanul is. Haszontalan tárgyak halmozása, értelmetlennek tűnő rituálék, lépések számlálása.
Az említett példák mind-mind az obszesszív-kompulzív zavar (OCD) arcait tükrözik. Az OCD olyan pszichés rendellenesség, melyben a személy világát eluralják a kényszergondolatok (obszessziók), és az ezáltal keletkező szorongást kényszercselekedetekkel igyekszik csökkenteni. Ez nem jelenti azt, hogy az egyén elrugaszkodna a valóságtól: legtöbbször az ebben szenvedők tökéletesen tisztában vannak gondolataik irracionalitásával, mégis úgy érzik, hogy nem tudnak nekik ellenállni.
Kate Fitzgerald pszichiáter a jelenség agyi hátterét kutatva éppen ezt állapította meg: az OCD-vel élőknél azon területek, melyek a hibák felismerésért felelősek túlműködnek, de nem aktiválják kellően a gátlásért felelős részeket. Vagyis hiába vesszük észre az átlagosnál is jobban, hogy mi nincsen rendben, hogy „lassítanunk”, vagy megállnunk kellene, mégis azt érezzük, hogy képtelenek vagyunk ezt megtenni.
Tudni azt, hogy a zavar ilyen biológiai különbségeket is takar, segíthet a szégyenérzet enyhítésében, melyet sok kényszercselekvésekkel küzdő ember megél, és a tudat is, hogy nem vagy egyedül, ha felismerted magad az itt olvasottakban, ugyanis körülbelül minden 40. ember küzd hasonló problémával. Persze a genetikán és neuroanatómiai különbségeken kívül a nevelési környezet is számít. Azon családok például, ahol nagyon merev szabályok voltak jelen, a spontaneitásra túlzó szigorral reagáltak, ahol a negatív érzések nem megengedettek, vagy félelmetesek, könnyedén kialakul egy túlzott felelősség- és kontrollérzet, és kerül háttérbe a természetes negatív érzések megfelelő regulációja.
Az OCD-vel élők általában kevésbé viselik jól a bizonytalanságot, és jobban törekednek a tökéletességre, mint azok, akik nem szenvednek ebben a zavarban.
Ezen gondolatok tulajdonképpen olyanok, mintha kéretlen levelek lennének, amivel valaki bombáz minket: bár fontos felismerni azt, hogy ezek kifejezhetnek mögöttes igényeket, szó szerint értelmezve azonban nem a megfelelő módon közelítik meg az adott szükséglet kielégítését, és azt is fontos tudatosítani, hogy bármilyen gondolatom lehet anélkül, hogy azt igaznak kellene elismernem, amentén kellene cselekednem.
Hogyan tovább, ha te, vagy valamely szeretted is ilyen problémákkal küzd?
Az OCD a legtöbb pszichés zavarhoz hasonlóan kezelhető, így van kiút a végtelen rituálékból és szorongásból. A terápiás eljárások közül a kognitív viselkedésterápia, és az expozíció és válaszmegelőzés terápia a leghatékonyabb, de kombinált gyógyszeres kezelés is elérhető, amely korrigálja a neurokémiai eltéréseket. A kezelés fő hatótényezője az, hogy minél hamarabb kiteszem magam azon helyzeteknek, amelyeket próbálok kontrollálni, elkerülni: például, ha eltöltök fél órát indulás előtt azzal, hogy ellenőrzöm az ablakokat, akkor minél hamarabb ott kell hagynom ellenőrzés nélkül vagy egyetlen csekkolással, hogy az agyamnak esélye legyen megtanulni, valójában mennyire biztonságos is ez. Gyakran használják ezentúl például a habituációs tréninget, vagyis azt, hogy ha eddig ötször néztem meg, akkor most kényszerítsem magam arra, hogy harmincszor megnézem mindig, ezzel egy fordított hatást kiváltva, és közömbössé téve a cselekedetet.
Fontos ezentúl megvizsgálni az aktivitás hátterében meghúzódó szükségletet, például azt, hogy a biztonságot társítom ahhoz, amit újra és újra megcsinálok, és ilyenkor el kell kezdeni dolgozni azon, hogy mely más módokon mélyíthetném biztonságérzetem. A jelentudatosság gyakorlatok szintén segíthetnek a válaszmegelőzésben, például amint jön a szorongató gondolat, soroljak fel 3 dolgot, amit épp meg tudok figyelni. Például figyeljem meg az ajtó 3 látható tulajdonságát, színét, magasságát, anyagát, ezzel is a jelenre és megfigyelhető valóságra átkapcsolva elmémet. A kényszer externalizálása, vagyis külső szereplőként való elképzelése is segíthet, hiszen fontos tudatosítani, hogy ez csak egy állapot, nem egyenlő veled: kérdezd meg, hogyha ember lenne, milyen lenne? Mit ígér, mit mond neked? Mivel igyekszik meggyőzni arról, hogy kifáraszd magad nem célravezető tevékenységekkel?
Az ehhez hasonló gyakorlatokkal, az érzelemreguláció fejlesztésével egyre inkább kialakul bennünk az érzés, hogy rengeteg olyan dolog van, amit nem tudunk befolyásolni, akármekkora is a szimmetria, akármennyiszer is megyünk vissza ellenőrizni. Mindez persze félelmetes lehet, de ad egy különös szabadságérzetet is, ahol sokkal több pillanatban lehetünk jelen.
Felhasznált irodalom
Perczel Forintos D. – Mórotz K. (2010): Kognitív viselkedésterápia. Medicina Kiadó, Budapest.
Lukács E. – Mórotz K.(2000): A kényszerbetegség viselkedésorientált pszichoterápiája. In: Németh A.(szerk.): A kényszerbetegség és határterülete, Filum, Budapest. (131-159.)
https://labblog.uofmhealth.org/lab-report/stuck-a-loop-of-wrongness-brain-study-shows-roots-of-ocd
A képek forrása:
Pixabay, Pexels