„Már 6 év eltelt, és még mindig rá gondolok. Azóta férjem van, és gyerekem.” „Azt mondta, hogy túlságosan szeret ahhoz, hogy most együtt legyünk, de én vagyok élete nője.” „Én megteszek érte mindent, de tőle semmit sem kapok vissza. Hiába bánt meg százszor, ha utána kapok tőle egy kis szeretetet, azonnal kapaszkodom belé.”
Sóvárgással telített hétköznapok, amiben a régmúlt közös pillanatairól fantáziálsz. Arról, ami még az elején úgy megtelített élettel és szenvedéllyel, vagy arról, vajon mit ronthattál el. Talán, ha csak egy kicsit másképp csinálod ezt vagy azt, nem ért volna véget. Keresed magadban a hibát, hogy a viselkedésed miatt miért taszíthattad őt mindig pont el, hogy mivel okozhattad te azt, hogy nem tudott jól bánni veled. Azon jár az agyad, vajon mit csinálhat most, vajon gondol-e rád. Bár próbálod megállni, szinte a napi rutinod része, hogy rákattintasz a profiljára. Elkezdesz ismerkedni, de csak fél lábbal vagy benne. Másnak jelentéktelennek tűnő dolgokban bizonyítékot találsz arra, hogy miért lehet benne is épp ugyanez a vívódás. Már van valakije, de őt biztos nem veszi olyan komolyan, hiszen nektek együtt kell lennetek. Vagy mégsem?
Az igazság az, hogy a fantáziánkban szerelmesnek lenni sokkal egyszerűbb, mint a valóságban.
Egyrészt azért, mert jóval színesebb, sosem kell szembesülnünk azzal a fakó unalommal, ami néha ígyis-úgyis eléri a hétköznapokat. Másrészt mert biztonságosabb. Amíg abba vagyok szerelmes, amit én kigondoltam – szemben azzal, ami most itt van a jelenemben – addig semmit nem veszíthetek. Hiszen bármit mutasson nekem az élet, fejben mindig van szabadságom máshol lenni, másként értelmezni azt. Elhinni, hogy hiába mondta, hiába tette azt, mögötte biztos valami más volt. Egy külön narrációt szőni, ami megment a történt cselekedetek fájdalma alól.
Amikor valamilyen trauma ér minket, mellyel szemben nincs lehetőségünk tenni, akkor gyakori, hogy lekapcsolódunk a testünkről, azokról az érzetekről, amelyek összekapcsolnak minket a realitással. A disszociáció ezáltal a védekezés egy formájává válik, melyet az idegrendszerünk kapcsol be automatikusan akkor, amikor nincs más választásunk, hogy minél kevesebbet sérülve túlélhessünk. A gyakori vélekedéssel szemben, hogy trauma csak az, amikor közvetlen életveszély van, valóban jóval kisebb, rejtettebb formái a bántalmazásnak, elhanyagolásnak, érzelmi szükségleteink kielégítetlenségének is maradandó nyomot hagyhatnak rajtunk, és aktiválhatják a jelenről való lekapcsolódást.
Vagyis, ha szüleink például nem tudtak megfelelően ránk hangolódni, akár saját nehézségeik miatt, ha az érzelemszabályozásuk hiányos volt, és egyes érzelmeinket nem bírták el, azoktól maguk is kétségbeestek, vagy kiborultak, ha elhagytak minket, vagy betegségben szenvedtek, esetleg sosem válhattunk prioritássá, megmaradhat bennünk valami kínzó üresség. Ettől menekülve pedig megszokhattuk, hogy lekapcsolódunk magunkról, és hogy addig is tartsuk magunkban valamivel a reményt, inkább gondolatainkba menekültünk. Könnyen lehet, hogy jelenleg is ezt csináljuk. Hogy mindaz az idealizálás, ami megjelenik bennünk egy bizonyos ember, vagy mindig valaki „különleges” iránt, az erről a hiányról szól, hogy sosem tudtunk olyan biztonságadóan tekinteni a szüleinkre, úgy kapcsolódni velük, felnézni rájuk.
Ez egy traumareakció, amiért nem te vagy a hibás. A tested segíteni akart téged ezzel, mert egyszer tényleg ez volt a legjobb út arra, hogy ma itt lehess. Azonban most már vállalhatsz felelősséget érte, azért, hogy vágyakozni valaki iránt, aki rég nincs, vagy sosem volt ott teljesen, nem romantikus, hanem egyszerűen csontig hatolóan szomorú. Egy kerülőút, ami megkímél attól, hogy a törésnél keletkező érzést megéld, a dühöt, csalódottságot, tehetetlenséget. Elismerheted az eredeti hiányt, „megfájhatod” az eredeti fájdalmat.
És ezáltal visszahozhatod az ott ragadt részeid a jelenbe, hogy megnézd, most mi áll szabadságodban.
Az, hogy valaki nincs ott neked úgy, ahogy szeretnéd, fájdalmas. De sokkal kevésbé az, ha nem áldozod fel az életed arra, hogy próbálod őt berángatni a jelenedbe úgy, ahogy nem akar, vagy nem tud ott lenni. Ha a jelenben megélhető szépségeket nem odázod el arra, hogy arra vársz, hogy valaki végre viszontszeret, vagy újra feltűnik. Ha nem olyan kapcsolatokat választasz, amiben folyamatosan bizonyítanod kell, amiben nem bírnak el téged, amiben azt éreztetik, kevés vagy. Ha nem álmodozol addig a pillanatig, amíg egy mással történő eljegyzés, családalapítás töri össze ezeket a fantáziákat, akár sok-sok év után.Ha tiszteletben tartod azt, hogy ha valaki ott szeretne lenni melletted, azt egyértelművé teszi.
Ha rájössz, hogy sosem róluk szólt, hanem rólad.