Sokak számára ezek a szavak azonos jelentéssel, és negatív konnotációval bírnak, pedig a legtöbb helyzetben azt látjuk, a határok bizony gyermekeink segítői! Mégis, amikor felmerül a szülőkkel való közös munka során a határhúzás, sokan így reagálnak: „akkor osszam be minden percét?”, „de én nem akarnék mindent megtiltani neki”. Természetesen, nem is erről van szó, ezért is fontos tisztázni, hogy mit is értünk pontosan a határhúzás alatt.
Azok a gyerekek, akik olyan családokban nőnek fel, ahol nincsenek határok, felnőttként sokféle nehézséget is megélhetnek. Sőt, ha szinte felnő a gyerek, mire eljutunk oda, hogy határokat kellene felállítani, az már biztosan nagyobb kihívásokat tartogat, de annál is nehezebb lehet majd számára a mindennapi életben való boldogulás. Akik így nőnek fel, nem tudják például indulataikat megfelelő módon kontrollálni, feszültségeiket jól levezetni, ezért könnyen belecsúszhatnak akár a szenvedélybetegségek fogságába is. Gyakori, hogy nem tudják megkülönböztetni, mi az ő felelősségük, és mi másoké, emiatt pedig könnyen manipulálhatóvá válnak, és olyan terheket is magukra vesznek, amit nem kellene.
A határok már az első években is nagyon fontosak, és természetesen nem jelentik azt, hogy a nem hangolódunk rá a gyermek szükségleteire vagy nem elégítjük ki azokat. Az óvodások számára egy határ, hogy megszabott az udvaron töltött idő mennyisége, az étkezések és alvás időpontja. Ez nem is kérdés számukra, hanem valami olyan, amihez alkalmazkodni kell, mert ez a szabály. Ahogy pedig egyre idősebbek lesznek, a határok száma is nő. Az otthon határok nélkül élő gyermek az iskolában sokféle konfliktusba keveredhet. Gyakran szegülnek szembe a tekintéllyel, feszegetik az iskolai határokat (hiszen megszokták, hogy még ha van is rá otthon próbálkozás, az nem kitartó, tehát le lehet őket győzni), jellemző lehet rájuk a feladataik halogatása vagy be nem fejezése, ahogy az agresszió is.
Dr. Henry Cloud és Dr. John Townsend Gyerekhatárok című könyvében (amiről a részletesebb ajánlóm itt olvasható) fogalmazza meg jól és közérthetően, milyen fontos szerepeket is töltenek be a szülők gyermekük életében. Nem a szokásos táplálás-gondoskodás témakör mentén írnak erről, hanem kiterjesztik azt az elvárásokra és felelősségekre is. Természetesen a szülő fontos szerepet tölt be, mint gondozó, ami azt jelenti, hogy ő az, aki a jog értelmében felel a gyermekéért. Ennek megfelelően különböző kötelességei vannak, a biztonságos környezet teremtésétől a megfelelő fejlődés támogatásáig az élet minden területén.
Fontos feladata ugyanakkor az, hogy egyensúlyt teremtsen a szabadság és a korlátozás között. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, mintha adna egy kerítést a gyermek tevékenységéhez azzal az instrukcióval, hogy a kerítésen belül bármivel játszhat, amihez hozzáfér és ami életkorának megfelel, de a kerítésen túl nem mehet. Ez megadja a szükséges szabadságot, döntéseket engedélyez, de kimondja azt is, hogy van egy határ, amin túl már nincs mozgástere a gyermeknek. Természetesen, a határátlépés következményekkel jár, ezek tisztázása (előre!) szintén nagyon fontos feladat. A szülő egyúttal menedzser is, ő felel azért, hogy a gyermek célokat tűzzön ki maga elé, elvégezze a feladatokat, amik rá vannak bízva és eleget tegyen kötelességeinek, valamint a felé irányuló elvárásoknak egyaránt. Ez már egy több határral, korláttal járó szerep, de fontos ebbe is energiát fektetni.
Mindezek mellett pedig a szülő minden lehetséges jó forrása. Tőle jön a szeretet, a gondoskodás, a kedvesség, a melegség, az étel, a bátorítás, a ruhák, a zsebpénz, az ajándékok. Csupa fontos dolog, de persze érdemes ezt is határokkal! Nem attól lesz jó szülő senki, hogy korlátlanul ad magából és az egyéb forrásokból. Hosszú távon sokkal többet ad a gyermekének azzal, ha megtanítja, hogyan érdemes gazdálkodni azzal, amit kap.
Hogy a készlet nem kifogyhatatlan, hogy az önmagunkról való gondoskodás felelősségekkel járó feladat, hogy amit használunk, elfogyhat.
Jobb, ha ezt „kicsiben” a szülői házban próbálgatja, ahol még kisebb következményekkel jár egy-egy túlkapás, mint akkor, ha felnőttként kell megtapasztalnia, hogy a havi fizetése túl hamar elfogy, mert nem tanulta meg beosztani azt. Kapjon esélyt, hogy kipróbálja magát, még akkor is, ha ott van a lehetősége annak is, hogy nem jár sikerrel. Nem kell és nem is lehet mindentől megmenteni. Ha szülőként egyértelműen látjuk, hogy gyermekünk egyes döntései inkább a bukás, mint a siker felé visznek, megpróbálhatunk szólni, de néha, kisebb kérdésekben célravezetőbb, ha hagyjuk, hogy végigvigye, amit eltervezett.
Ha pedig ő maga is szembesül a sikertelenséggel, legyünk mellette, támogassuk őt, biztosítsuk a szeretetünkről és biztassuk, hogy építse be ezt a fontos tapasztalatot a jövőre nézve. Amikor felnő, akkor is ezt fogjuk tudni nyújtani neki, a „mindenki a saját hibájából tanul” elv pedig itt is jól érvényesül. Előfordul, hogy fáj, szomorúvá teszi, ami történik, de ez is az élet része. Megtanítja arra, hogyan álljon fel belőle, és vigye magával a tanulságokat az adott helyzetből. Ha mindig megmentjük, nem fogja megtanulni azt, hogy még a döntés meghozatala előtt mérlegelje a következményeket. Ez pedig határozottan nem szolgálja majd felnőttként az érdekeit. Szülőként pedig biztosan mi sem ezt akarjuk.