Mi van akkor, ha szakítottak velünk, úgy, hogy mi nem akartunk? Hogyan lehet érzelmileg feldolgozni azt, hogy el kell engednem a másikat?
A kapcsolatok fenntartása rengeteg erőfeszítésbe kerül, sok időt, odafigyelést, szeretet, törődést adunk a másiknak, a kapcsolatnak. Amikor hirtelen vége szakad, szavak, magyarázatok nélkül, akkor olyan erősen sérülnek az énhatárok, mintha autóbalesetet szenvedtünk volna, és leszakadtak volna a végtagjaink. Ilyenkor időbe telik elgyászolni magát a kapcsolatot, azt az egységet, azt a valami többet, amit a két fél létrehozott. Ez egy nagyon fájdalmas folyamat, mely során szinte úgy érezhetjük, hogy újra meg kell tanulnunk levegőt venni, járni, élni. Mindez időbe telik, és nincs rá egyértelmű válasz, hogy mégis mennyi időbe. Sokszor siettetnénk a folyamatot, olyan jó lenne már túl lenni rajta, mikor leszek már túl mindezen? Tesszük fel gyakran a kérdést magunknak, a barátainknak, amire nem kapunk megnyugtató választ. Majd az idő begyógyítja a sebeket,
de valójában az idő önmagában nem old meg mindent, valamit közben tenni is kell.
Sajnos a társadalom és a környezet sem megértő egy ilyen elengedés folyamattal. Mindenki siettet, tedd már túl magad rajta, próbálj pozitívan gondolkozni, nézz előre, de ez nagyon nehéz, ha valaki iránt valódi, őszinte és mély érzelmeket éreztünk, azok nem múlnak egy csapásra, és ez így van jól. Nem velünk van a baj. Emberek vagyunk és nem robotok.
Az érzelmeink segítségével tudtunk életben maradni és fejlődni az evolúció során, ezek segítségével tudunk intuitívan gondolkodni, megérezni, ráhangolódni és rákapcsolódni a világra és önmagunkra. Az érzelmeink segítik az önkifejezést, a kreativitást, mélyítik a kapcsolatokat, elősegítik az intimitást. És segítenek dönteni és cselekedni. Amikor félünk, akkor ez az érzés segít minket abban, hogy óvatosak legyünk. Amikor nagyon aggódunk valaki miatt, segít abban, hogy jobban odafigyeljünk és gondoskodjunk a másikról. Amikor nagyon önfeledtek vagyunk, segít minket ez az érzés abban, hogy bátrabban cselekedjünk, merjünk kilépni a komfort zónánkból.
Amikor pedig szerelmet érzünk, akkor képesek vagyunk a saját határainkat félre téve teljesen eggyé olvadni a másikkal. Ezért is olyan nagyon fájó érzés, amikor ebben a nagyon sérülékeny állapotban megbántanak, elhagynak minket. Ez a fájdalom mély és kivehetetlen. Jogunk van elgyászolni, visszavonulni, és időt hagyni magunknak arra, hogyan tovább.
Mivel a közösségi médiában sem posztolunk soha sikertelenséget, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy körülöttünk mindenki tökéletes, könnyű és boldog életet él. Ez nem igaz. Mindenki élettörténete egyedi, mindenki küzd a maga démonaival, mindenkinek szüksége lenne megértésre és empátiára. Lehetek szomorú, csalódott, érezhetem magam becsapva, nem bennem van a hiba, ha elhittem a másiknak a mély érzelmeit, nem vagyok naiv, mert tudtam szeretni.
Viszont hosszú távon nem egészséges, ha benne ragadunk a melankóliában. Ha van támogató szociális háló, barátok – családtagok, töltsünk minél több időt velük. Segíthet a naplóírás, a meditáció, a nagy séták, kerüljük a közösségi média híreit, amikor krízisbe kerülünk, még inkább figyelni fogunk azokra a posztokra, képekre, amik arról tanúskodnak, hogy rajtunk kívül mindenki végtelenül elégedett. Ha tudunk, pihenjünk, vegyünk ki szabadságot. Segíthet bármilyen apró változás, új hobbi elsajátítása, változtatások a külsőnkön. És sokat tud segíteni az egyéni tanácsadás, terápia, lehetőség szerint a csoport terápia.
Minden élmény mélyen beleivódik személyiségünkbe, formál minket. Az, hogy megbántottak, elhagytak, nem jelenti azt, hogy ez újra megtörténhet, nem kell páncélt növesztenünk. De megtanulhatjuk őszintébben, bátrabban kifejezni magunkat, ezzel segíteni a másik félnek, hogy ő is lehet teljesen őszinte velünk, nem kell eljátszania olyan érzelmeket, amik nem feltétlenül vannak benne.
Nem az a lényeg, hogy szerettek, hanem, hogy te tudtál szeretni, érted? (Törőcsik Mari)