„… mert azt megtanultuk, hogyan szerezzünk meg valamit, de azt nem, vajon mit tegyünk, ha elveszítjük azt…” (J. W. James-R. Friedman)
A halálról nem szívesen beszélünk és sokszor nem is tudjuk hogyan kellene róla beszélni. Ahogy az élet negatív eseményeiről, negatív érzelmekről, betegségekről sem. A boldogság, egészség, fiatalság kultuszát éljük, szinte a mai társadalomban elvárás, hogy állandóan mosolyogjunk. Pedig az élet nemcsak napfényből áll, hiszen ahol fény van ott árnyék is és az öröm mellett a szomorúságnak, a fájdalomnak, az egészség mellett a betegségnek, az élet mellett a halálnak is helye van.
Életünk során mindnyájan elveszítünk, elengedünk másokat, átélünk kisebb-nagyobb veszteségeket (szeretett személy halála, partnerkapcsolat megszakadása, egészségi állapot tartós megromlása, egy terhesség megszakadása, költözködés, munkanélküliség, stb.), amelyek gyászreakciót váltanak ki. A gyász tulajdonképpen a veszteségre adott természetes reakció. Ezeket a veszteségeket közös néven tárgyvesztésnek nevezzük – ilyenkor szeretetünk, ragaszkodásunk tárgyát veszítjük el. A legfájóbb és legnehezebb érzéseket kiváltó veszteségélményünk a szeretteink halálakor érhet bennünket.
Egyrészt azért, mert ezt nem tudjuk visszafordítani, a kapcsolat végleg megszakadt, másrészt ilyenkor felszínre kerülnek a halállal kapcsolatos szorongásaink. Ahhoz, hogy pszichológiai értelemben egészségesen tudjuk folytatni az életünket a veszteség után meg kell küzdenünk a veszteségek következtében létrejött nehéz érzésekkel, bánattal, fájdalommal. Ezekkel az érzésekkel való megküzdés egy folyamat, amire szükség van, ezt nem lehet kikerülni, átugrani. Azonban, ha nem tudunk gyászolni, annak sok negatív következménye lehet, különféle testi vagy pszichés betegségek alakulhatnak ki.
A gyász rendkívül nehéz, lassú, fájdalmas, apró lépésekből álló munka, amelynek megsegítéséhez pszichológiai modelleket alkottak. Ezen modellek mindegyike különböző szakaszokra osztja (általában 3-5) a gyász folyamatát a sokktól az elfogadásig. Ebben a cikkben a Pilling János által kidolgozott modellt részletezem. Ez a modell a következő szakaszokat különíti el: anticipációs gyász, sokk szakasz, kontrollált szakasz, tudatosulás, átdolgozás és adaptáció.
0. fázis: Anticipációs gyász
Az anticipációs gyász egy előfeltevéses gyász, amikor még életben van a személy. Ez a beteg hozzátartozó halálát megelőző gyász, amikor még az életében meggyászolják a holtat. Ez a hosszantartó, súlyos, lassú leépüléssel járó betegségek esetében jellemző pszichés reakció. Így a hozzátartozónak lelkileg fel tud készülni a szeretett személy elvesztésére. Azonban ez a jelenség bűntudat forrása is lehet, illetve, ha közben intenzívebbé válik a kötődés akkor még nehezebb lehet az elengedés.
- fázis: Sokk szakasz
A sokk során belső némaság, kongó üresség, sajátos zárlat, látszólagos közöny vagy éppen az ellenkezője hisztériás rohamok, sírás, jajgatás jellemzi az ember lelkiállapotát. A gyászolók beszámolnak arról, hogy olyan mintha nem éreznének semmit, nem lennének érzelmeik. Gyakran úgy érezhetik, mintha az elhunyt még mindig élne, érzik a jelenlétét, beszélgetnek vele.
- fázis: Kontrollált szakasz
A kontrollált szakasz általában a temetésig tart. Az ezzel kapcsolatos ügyintézések adaptív tevékenységet követelnek a gyászolótól. A gyászoló sokszor tehetetlenséget, önbizalmának csökkenését éli át, ugyanis ekkor szembesül először azzal, hogy tevékenységeit immár az elhunyt nélkül kell végeznie. A világ álomszerűnek, ködösnek tűnhet számára (derealizáció), úgy érezheti, mintha mással történnének az események (deperszonalizáció). Ebben az időszakban egyesek passzívak, mások fokozott tevékenységgel próbálják elterelni a figyelmüket az érzéseikről.
- fázis: Tudatosulás
A tudatosulás a temetést követő időszak, ez a gyász legnehezebb és leghosszabb időszaka. Az érzések elárasztják a gyászolót, erőteljesen, gyakran váratlanul. A kezdeti érzések, mint kiüresedettség, szomorúság, magány, tehetetlenség haraggal, bűntudattal és önvádlással társulnak. A harag irányulhat az elhunytra, a kezelőszemélyzetre és gyakran Istenre. Az elhunyttal kapcsolatos gondolatok, emlékek betörhetnek a tudatba. A gondolkodásban regresszív, a gyermekekre jellemző mágikus („párkányra szállt egy galamb és éreztem hogy ő jött vissza hozzám galamb formájában”), omnipotens („ha akkor ott lettem volna…”), túlegyszerűsítés („mindenről az orvos tehet”) elemek jelennek meg. Jellemző a szórakozottság, döntésképtelenség, intenzív érdeklődés, a szociális kapcsolatoktól való visszahúzódás vagy a meggondolatlan döntések sorozata. Testi tünetek is megjelenhetnek, amelyek fulladással, torokszorító érzéssel, légszomjjal, gyomor összeszűkültségének érzésével, az izomerő hiányával járnak, ezekhez intenzív feszültség és pszichikai fájdalom társul.
- fázis: Átdolgozás
Az átdolgozás időszakában a betolakodó emlékeket, gondolatokat egyre inkább felváltja a tudatos emlékezés. A gyászoló a fájdalmas emlékek mellett egyre több szép emléket is fel tud idézni. A tünetek intenzitása csökken az elkerülő magatartás oldódik, a racionális elfogadás nő. Erősödik a gyászolóban az az érzés, hogy ezt a helyzetet fel tudja dolgozni, de ezek a hónapok hullámzóak lehetnek. Évfordulók, ünnepek újra felerősíthetik a már csökkent intenzitású tüneteket.
- fázis: Adaptáció
Az adaptáció nem különül el élesen az átdolgozás időszakától. A gyász feldolgozása nem azt jelenti, hogy el kell felejtenünk a szeretteinket. Ez egy téves elképzelés. A gyászoló lelkében és emlékeiben az elhunyt úgy él tovább, hogy emellett képes a megfelelő életvitelre. A gyászoló számára az elhunyt személy emlékképe belsővé vált, az értékeit, a személyisége egy részét beépítette a saját személyiségébe és tovább viszi magával. Emellett képes lesz újra a mindennapokra irányítani a figyelmét. Képes örömmel emlékezni rá, tud anélkül beszélni róla, hogy elöntené a bánat és a kétségbeesés, képes újra örülni bűntudat nélkül, képes életének folytatására, céljaink megvalósítására. A testi tünetek megszűnnek, képessé válik arra, hogy a veszteséghez alkalmazkodva átrendezze az életét, módosítsa viselkedését, önmeghatározását, esetleg új szerepeket alakítson ki. A veszteség feldolgozásának folyamata akkor zárul le, ha a világ újrakonstruálhatóvá válik és az adott élmény beépül a személyiségfejlődésbe.
A környezetünkben élők gyakran nem tudják, hogyan segítsenek a gyászolónak.
Mit NE mondj a gyászolónak?
Ne szomorkodj! Ne sírj!
Túlleszel rajta, az élet megy tovább!
Erősnek kell lenned!
Találsz helyette mást!
Hogyan segíthetsz a gyászolónak?
Csak légy jelen! Talán nem tűnik nagy dolognak, de sok esetben azzal segítünk a legtöbbet, ha a gyászoló mellett vagyunk és éreztetjük vele, hogy itt vagyunk, számíthat ránk.
Hallgasd meg! A gyászmunka során természetes, hogy a gyászoló minden gondolata az elvesztett személy körül forog. Előfordulhat, hogy újra és újra elmeséli a halál, vagy a szakítás körülményeit. Ez fontos és jó, mert a feldolgozást, a veszteség fokozatos elengedését segíti. Sokszor nehéz és fárasztó lehet ismétlődően ugyanazokat a történeket végighallgatni, de mégis a legjobb ilyenkor, ha türelmesen meghallgatjuk őt, véleménynyilvánítás, vagy tanácsadás nélkül.
Fogadd el az érzéseit! Nagyon fontos, hogy elfogadjuk és hagyjuk, hogy megélje a gyászoló az érzéseit ahhoz, hogy idővel képes legyen elengedni a veszteségét. Elfogadó jelenlétünkkel éreztethetjük vele, hogy szabad sírnia, kétségbeesettnek, dühösnek lennie, és az öröm miatt sem kell bűntudatot éreznie.
Hagyj időt, ne siettesd! A veszteség feldolgozása egy hosszú folyamat, néhány hónaptól akár egy évig is eltarthat. Fontos, hogy hagyjuk a gyászolót a saját tempójában feldolgozni a veszteségét.
A gyász természetes reakció, önmagában nem indokolja feltétlenül pszichológus vagy pszichiáter bevonását. Viszont ha úgy érzi, nem tud egyedül megbirkózni a teherrel, vagy nincs a környezetében olyan támasz, aki segíteni tudna, akkor kérje bátran szakember segítségét és együtt túljutunk a fájdalmas időszakon.
Felhasznált irodalom:
Pilling J. (2003/b). A gyász lélektana. In Pilling J. (Szerk.), Gyász. Budapest: Medicina Kiadó, 27-54.
Polcz, A. (1997). „Együtt–a halálban és a gyászban”. Kharón: Thanatológiai szemle, 1(1), 91-110.
Zana Á. (2018): Mit mondjak, hogyan mondjam? Gondolatok az életről és az élet végéről. Kossuth Kiadó.
