„… mert azt megtanultuk, hogyan szerezzünk meg valamit, de azt nem, vajon mit tegyünk, ha elveszítjük azt…” (J. W. James-R. Friedman)
A halálról nem szívesen beszélünk és sokszor nem is tudjuk hogyan kellene róla beszélni. Ahogy az élet negatív eseményeiről, negatív érzelmekről, betegségekről sem. A boldogság, egészség, fiatalság kultuszát éljük, szinte a mai társadalomban elvárás, hogy állandóan mosolyogjunk. Pedig az élet nemcsak napfényből áll, hiszen ahol fény van ott árnyék is és az öröm mellett a szomorúságnak, a fájdalomnak, az egészség mellett a betegségnek, az élet mellett a halálnak is helye van.
Életünk során mindnyájan elveszítünk, elengedünk másokat, átélünk kisebb-nagyobb veszteségeket (szeretett személy halála, partnerkapcsolat megszakadása, egészségi állapot tartós megromlása, egy terhesség megszakadása, költözködés, munkanélküliség, stb.), amelyek gyászreakciót váltanak ki. A gyász tulajdonképpen a veszteségre adott természetes reakció. Ezeket a veszteségeket közös néven tárgyvesztésnek nevezzük – ilyenkor szeretetünk, ragaszkodásunk tárgyát veszítjük el. A legfájóbb és legnehezebb érzéseket kiváltó veszteségélményünk a szeretteink halálakor érhet bennünket.
A gyász rendkívül nehéz, lassú, fájdalmas, apró lépésekből álló munka, amelynek megsegítéséhez pszichológiai modelleket alkottak. Ezen modellek mindegyike különböző szakaszokra osztja (általában 3-5) a gyász folyamatát a sokktól az elfogadásig. Ebben a cikkben a Pilling János által kidolgozott modellt részletezem. Ez a modell a következő szakaszokat különíti el: anticipációs gyász, sokk szakasz, kontrollált szakasz, tudatosulás, átdolgozás és adaptáció.
0. fázis: Anticipációs gyász
Az anticipációs gyász egy előfeltevéses gyász, amikor még életben van a személy. Ez a beteg hozzátartozó halálát megelőző gyász, amikor még az életében meggyászolják a holtat. Ez a hosszantartó, súlyos, lassú leépüléssel járó betegségek esetében jellemző pszichés reakció. Így a hozzátartozónak lelkileg fel tud készülni a szeretett személy elvesztésére. Azonban ez a jelenség bűntudat forrása is lehet, illetve, ha közben intenzívebbé válik a kötődés akkor még nehezebb lehet az elengedés.
- fázis: Sokk szakasz
A sokk során belső némaság, kongó üresség, sajátos zárlat, látszólagos közöny vagy éppen az ellenkezője hisztériás rohamok, sírás, jajgatás jellemzi az ember lelkiállapotát. A gyászolók beszámolnak arról, hogy olyan mintha nem éreznének semmit, nem lennének érzelmeik. Gyakran úgy érezhetik, mintha az elhunyt még mindig élne, érzik a jelenlétét, beszélgetnek vele.
- fázis: Kontrollált szakasz
A kontrollált szakasz általában a temetésig tart. Az ezzel kapcsolatos ügyintézések adaptív tevékenységet követelnek a gyászolótól. A gyászoló sokszor tehetetlenséget, önbizalmának csökkenését éli át, ugyanis ekkor szembesül először azzal, hogy tevékenységeit immár az elhunyt nélkül kell végeznie. A világ álomszerűnek, ködösnek tűnhet számára (derealizáció), úgy érezheti, mintha mással történnének az események (deperszonalizáció). Ebben az időszakban egyesek passzívak, mások fokozott tevékenységgel próbálják elterelni a figyelmüket az érzéseikről.
- fázis: Tudatosulás
- fázis: Átdolgozás
Az átdolgozás időszakában a betolakodó emlékeket, gondolatokat egyre inkább felváltja a tudatos emlékezés. A gyászoló a fájdalmas emlékek mellett egyre több szép emléket is fel tud idézni. A tünetek intenzitása csökken az elkerülő magatartás oldódik, a racionális elfogadás nő. Erősödik a gyászolóban az az érzés, hogy ezt a helyzetet fel tudja dolgozni, de ezek a hónapok hullámzóak lehetnek. Évfordulók, ünnepek újra felerősíthetik a már csökkent intenzitású tüneteket.
- fázis: Adaptáció
Az adaptáció nem különül el élesen az átdolgozás időszakától. A gyász feldolgozása nem azt jelenti, hogy el kell felejtenünk a szeretteinket. Ez egy téves elképzelés. A gyászoló lelkében és emlékeiben az elhunyt úgy él tovább, hogy emellett képes a megfelelő életvitelre. A gyászoló számára az elhunyt személy emlékképe belsővé vált, az értékeit, a személyisége egy részét beépítette a saját személyiségébe és tovább viszi magával. Emellett képes lesz újra a mindennapokra irányítani a figyelmét. Képes örömmel emlékezni rá, tud anélkül beszélni róla, hogy elöntené a bánat és a kétségbeesés, képes újra örülni bűntudat nélkül, képes életének folytatására, céljaink megvalósítására. A testi tünetek megszűnnek, képessé válik arra, hogy a veszteséghez alkalmazkodva átrendezze az életét, módosítsa viselkedését, önmeghatározását, esetleg új szerepeket alakítson ki. A veszteség feldolgozásának folyamata akkor zárul le, ha a világ újrakonstruálhatóvá válik és az adott élmény beépül a személyiségfejlődésbe.
A környezetünkben élők gyakran nem tudják, hogyan segítsenek a gyászolónak.
Mit NE mondj a gyászolónak?
Ne szomorkodj! Ne sírj!
Túlleszel rajta, az élet megy tovább!
Erősnek kell lenned!
Találsz helyette mást!
Hogyan segíthetsz a gyászolónak?
Csak légy jelen! Talán nem tűnik nagy dolognak, de sok esetben azzal segítünk a legtöbbet, ha a gyászoló mellett vagyunk és éreztetjük vele, hogy itt vagyunk, számíthat ránk.
Fogadd el az érzéseit! Nagyon fontos, hogy elfogadjuk és hagyjuk, hogy megélje a gyászoló az érzéseit ahhoz, hogy idővel képes legyen elengedni a veszteségét. Elfogadó jelenlétünkkel éreztethetjük vele, hogy szabad sírnia, kétségbeesettnek, dühösnek lennie, és az öröm miatt sem kell bűntudatot éreznie.
Hagyj időt, ne siettesd! A veszteség feldolgozása egy hosszú folyamat, néhány hónaptól akár egy évig is eltarthat. Fontos, hogy hagyjuk a gyászolót a saját tempójában feldolgozni a veszteségét.
A gyász természetes reakció, önmagában nem indokolja feltétlenül pszichológus vagy pszichiáter bevonását. Viszont ha úgy érzi, nem tud egyedül megbirkózni a teherrel, vagy nincs a környezetében olyan támasz, aki segíteni tudna, akkor kérje bátran szakember segítségét és együtt túljutunk a fájdalmas időszakon.
Felhasznált irodalom:
Pilling J. (2003/b). A gyász lélektana. In Pilling J. (Szerk.), Gyász. Budapest: Medicina Kiadó, 27-54.
Polcz, A. (1997). „Együtt–a halálban és a gyászban”. Kharón: Thanatológiai szemle, 1(1), 91-110.
Zana Á. (2018): Mit mondjak, hogyan mondjam? Gondolatok az életről és az élet végéről. Kossuth Kiadó.