A perfekcionizmus drágakövekbe öltöztetett önutálat

Kevés sikertörténet kezdődik úgy: „Az első pillanattól kezdve jól csináltam mindent.” Mégis az egyik leggyakoribb szorongás, amit tapasztalok, az a félelem a hibázástól, hogy valamit elrontok, és utána megszégyenülök, vagy kevésbé szerethetővé, értékessé válok. Hallottam már serdülőktől azt, hogy amikor négyest kapott, akkor elgondolkodott, van-e értelme az életének, vagy hogy „ha nem sikerül a felvételi megölöm magam”, és nem egy embert láttam magát ostorozni azért, mert épp valami nem úgy sikerült, ahogy elképzelte.

Pedig a tökéletességre törekvés minden egyes lépésével egy lehetetlen harcban veszünk részt, melyet bár sokszor valóban csillogó drágakövekbe burkolunk, hivatkozva arra, hogy „csak ki akarom hozni magamból a legjobbat”, vagy hogy „feszegetem a határaimat”. De azzal, amikor beáldozom a saját mentális egészségem, az önmagammal töltött időt újra és újra egy „tökéletes” munkáért, azt üzenem és erősítem kint és bent:

hibátlan teljesítmény nélkül nem vagyok oké.

A perfekcionizmus burka alatt tehát rengetegszer sérülékeny önértékelést találhatunk, ami stabil belső lábak helyett folyamatos külső visszajelzésekre támaszkodva igyekszik fent tartani magát. Hosszú távon ez azonban abszolút kontraproduktív, a sikerek hajszolása egy ördögi körré válhat, melyben mint egy függő, egyre több kell ahhoz, hogy ugyanazt a mámort érezhessük, miközben életünk más részei a rájuk fordított idő- és energiahiányban hanyatlani kezdenek. Így ezektől az ott megélt kudarcok miatt egyre inkább el is fordulunk, erősítve az érzetet, hogy az egyetlen jó dolog az életünkben az, ha folyton hajtjuk magunkat.

És tudom: mindenkinek megvan a maga olaja, az, ami őt működésben tartja. De vajon tényleg tiszta értelemből és szenvedélyből csinálom, amit csinálok, vagy menekülök a csendből vagy „középszerűségből” származó rossz érzések elől? Vajon, ha életem minden napját a mostanihoz hasonlóan tölteném el, akkor mennyire nyugodtan tudnék sok-sok év múlva visszanézni rá? Mivel foglalkoznék, hogy érezném magam, ha elhinném, hogy semmit nem kell tennem ahhoz, hogy szerethető legyek? Egyáltalán mikor hittem el, hogy nekem harcolnom kell a figyelemért, vagy hogy vannak emberek, akik szerethetőbbek mint a többiek?

Mindezek mögött a motiváció sokszor az utóbbi, „ha tökéletes vagyok, majd szeretni fognak”, majd „úgy fognak szeretni, ahogy nekem jó”. Ez lehet például egy olyan gyermekkori megélés miatt, amikor akár a szülők elfoglaltsága, mentális állapota, akár a családi helyzet miatt – például túl sok testvér – nem jutott elég minőségi figyelem egy gyermekre.

Az is lehet, hogy a teljesítmény jelképezi a kontrollt: ha nyerek a versenyen, tuti, hogy anya vagy a tanár megsimogatja a fejem. Miközben persze lehetett ezer meg ezer élethelyzet, kisebb és nagyobb traumákkal, amikkel szemben tehetetlen voltam, ami számomra teljesen kiszámíthatatlan volt, és ezek ellen védekezem így. A perfekcionizmus így egy út a rossz érzések elkerülésére, arra, hogy ne kelljen kiszolgáltatva éreznem magam.

Ami pedig a kapcsolati részét illeti, az emberek csak látszólag buknak a tökéletességre. A lájkok erejéig, bizonyos élethelyzetekben és szakaszokban, amikor ideálokra és követendő példákra van szükségünk ez tök oké. Távolról szeretjük a tökéletes embereket, csak közel ne jöjjenek, mert akkor pont azt rombolják le, amit annyira szerettünk volna a piedesztálra emelésükkel elkerülni: hogy szembesüljünk azzal, hogy valóban ők sem különböznek tőlünk földi haladónktól. Ráadásul a túlteljesítők sokszor pont attól fosztják meg a másikat, hogy ők is képesek legyenek adni, ők is beleálljanak a saját szerepükbe egy kapcsolódáson belül, mely persze aztán kölcsönös elégedetlenséghez vezet rengetegszer.

De a hibátlansággal nem tudunk kapcsolódni, mert egyszerűen kilóg a lóláb, érezzük hogy ez nem valódi. Nem tudunk nevetni rajta sok évvel később, de még történetként sem ezekről szoktunk mesélni. Már a kifutókra és plakátokra is szeretnénk pattanásos és „tökéletlen” testű modellekből, mert elegünk van abból az irreális nyomásból, ami minden médiumon keresztül bekúszik az életünkbe, és nem több szimpla jól retusált vagy plasztikázott hazugságnál. Hogy csak az a jó, ha annyi centi, vagy akkora kosár, hogy a szépség már nem más,  mint az a megapixelfüggő tulajdonság, ami azoknak van, akiknek van pénzük rá. De nem csak a külsőnk elfogadását tekintve állunk rosszul, belülről ugyanezt próbáljuk csinálni, és ha lehetne a lelkeket műteni, már biztos, hogy virágzó üzletág lenne.

De mivel nem lehet, a természetes hibák és kudarcok helyén a súlyos hallgatás és a folyamatos munka ül.

És szomorú, hogy a szégyentől és értéktelenségtől való félelmünk annyira erős, hogy meg kell gondolnunk, hogy kimondjuk-e, amikor például nem tudunk egy témáról eleget. Hogy rengeteg történést vagy tulajdonságunkat rejtegetjük, mert szégyelljük. És ami még szomorúbb, hogy annyi óra, annyi év megy el arra, hogy megengedjük a szégyennek, hogy a vállunkon ülve uralkodjon az egész életünk felett.  

„Várj, mindjárt befejezem. Aztán figyelek.”

Csirmaz Luca
Csirmaz Luca
Csirmaz Luca vagyok, pszichológus, a PszichoLive szakmai vezetője. Hiszem, hogy együtt könnyebb, hogy önmagunkon dolgozni a legnagyszerűbb dolog amit tehetünk, és hogy mindenki megérdemel egy szeretetteljes környezetet és csillogó szempárokat - beleértve azt is, amikor tükörbe néz.

Népszerűek

Az öt legfontosabb dolog, amit Dr. Vekerdy Tamás tanított nekünk

1. Nem az teljesít majd igazán jól a "kemény, versengő, taposó" felnőttéletben, akit már gyerekkorában is "kemény, versengő, taposó" körülmények között neveltek. Éppen ellenkezőleg....

A mérgező emberek 5 leggyakoribb működése

Mindannyian ismerünk közelebbről vagy távolabbról olyan embert, aki rendre furcsa, nyomasztó érzést kelt bennünk, ráadásul erre sokszor csak akkor ébredünk rá, amikor már az...

Elszürkülni a másik mellett – Így marcangol szét lassan az érzelmi bántalmazás

A bántalmazás nem feltétlenül bántalmazásnak indul – intő jeleit egy kapcsolat elején olykor nehéznek tűnhet kiszűrni, és sokszor mire felszínre jön a másik „valódi...

Lelkünk sorozatgyilkosai, a hűtlenek

Küldött egy e-mailt a főszerkesztőm, hogy szeretné, ha írnék egy cikket a hűtlenségről.” Menne, van valami véleményed a témáról?”  Viccelsz ??!!!! - kérdeztem -...

5+1 intő jel, hogy inkább menekülj a randiról

Időben felismerni az érzelmileg instabil, „mérgező” embereket olykor nem egyszerű, azonban van néhány olyan intő jel, melyre odafigyelve hónapok vagy évek fájdalmát spórolhatjuk meg...