A kegyetlen szuperegó, ahogy Freud nevezi: minden olyan érzés, helyzet, emlék, ami során gyerekként azt éltük meg, hogy nem vették figyelembe a szükségleteinket, manipuláltak, túlkontrolláltak, túlkiritkusak voltak velünk, vagy éppen „túlgondoskodók”: jaj, te ezt úgysem tudod megcsinálni, majd én segítek. Hatására kiépült egy olyan működés, mely megakadályozza, hogy kapcsolatba kerüljünk a saját érzelmeinkkel. Olyan, mint egy lemez, amit ha felteszünk, újra és újra lejátssza ugyanazokat a mondatokat, érzéseket, gondolatokat.
A belső kritikus szülőnek nem feltétlenül van köze a szüleinkhez, de mindenképpen külső forrása van. Minden olyan szülő-figura hangjává olvad össze, akik életünk bizonyos szakaszaiban nagy hatással voltak ránk: a nagyapák, nagymamák, nagynéni, szüleink, tanárok, nevelők, edzők és maga a társadalom is.
A kritikus szülő egy olyan belső zsarnok, aki kegyetlenül fogva tart, igazi bántalmazó: minden teljesíthetetlen elvárás, alacsony önbizalom, erős bizonytalanság, erős szégyenérzet során aktiválódik működése, és észrevétlenül veszi át életünk felett a kontrollt, hogy megakadályozza a cselekvést, és szabotálja a Felnőtt működést. Nagyban korlátozza az autonómiát, hiszen
úgy gondolunk rá, mint egy vezetőre, aki segít minket, de valójában ellenünk dolgozik.
Akkor lehet a legjobban tetten érni, amikor megdicsérnek minket, megerősítést kapunk, és nem tudjuk fogadni: zavarba kerülünk, visszautasítjuk, elbagatellizáljuk. Ilyenkor gyakran egy olyan érzés kerítheti hatalmába az embert, hogy ha merem fogadni a bókokat, biztosan nagyképűnek fognak gondolni. Ez olyannyira beleivódhat a működésünkbe, hogy egy idő után megfigyelhetjük azt, hogy sosem dicsérjük meg magunkat. Elfelejtjük megerősíteni magunkat, ami ahhoz vezet, hogy egyre inkább eltávolodunk a pozitív érzésektől. Egyre kritikusabbá válunk mi magunk is. Mivel a társadalom előszeretettel termeli ki a Kritikus Szülőt, azt láthatjuk, hogy valójában mindenki így működik, nagyon kevesen dicsérnek, motiválnak, engedik meg maguknak, hogy fogadják a pozitív megerősítéseket. Tehát nem ez a norma, akkor én sem fogom így csinálni.
Figyeljük meg magunk körül az embereket: mennyi kritika, pletyka, bántás, jelenik meg, és milyen kevés valódi, támogató segítő szándék. Mindenki szeretetre és figyelemre vágyik, mégsem mer kérni, mert mi van, ha gyengének, vagy butának fognak gondolni. A félelem meggátol a cselekvésben, és úgy, mint trauma során ledermedünk, ahelyett, hogy cselekednénk. Hány éberen töltött óra azon töprengve, hogy felmondjuk-e egy bántalmazó főnöknek, hány aggódással teli hónap, hogy meg merjünk venni azt a vonatjegyet, valóban megérdemlem az utazást? Tényleg elég jó lehetek az állásra, meg merjem pályázni?
Az emberi bizonytalanság egyik alapforrása ez a kegyetlen Szülő, aki átveszi az irányítást, és nem enged. Ne hallgassunk rá. Mert, ha engedünk neki, játszmákba vezet minket, ahol csak negatív megerősítéseket tudunk kierőszakolni a másikból, amik mind azt a hiedelmet fogják megerősíteni bennünk, hogy nem vagyunk elég jók.
A Kritikus Szülő gyengítésére az egyik legjobb módszer, ha sokszor kapcsolatban tudunk maradni a testünkkel, jóga, relaxáció során azt tanítjuk meg a magunknak, hogyan maradjunk az itt és mostban. Mivel a kritikus szülő a múlt, a hangját úgy tudjuk csökkenteni, hogy tudatosítjuk magunkban, hogy a jelenben kik vagyunk és mit akarunk. Merjünk dicsérni, megerősíteni, empatikusnak lenni, bocsánatot kérni. Ne keveredjünk kibogozhatatlan játszmákba a másikkal, helyettte nevezzük meg a valódi érzéseinket, ezzel megtanítva társainkat arra, hogy ők is bátran kifejezhetik magukat. Az érzelmeink értünk dolgoznak, nem ellenünk. Lehetünk gyengék, fáradtak, dühösek. Tudjuk kontrollálni ezeket a negatív érzéseket, és büntetés helyett, találjunk időt a feltöltődésre, hogy képesek legyünk újrakezdeni, akár ezredjére is.
A kiemelt kép forrása: Freepik