Csak ülök a kocsiban és várom, hogy a kislányom kialudja magát. Nyaralni jöttünk, alig vártuk, minden szép és jó. Én is csukott szemmel próbálom kipihenni a nyaralási előkészülettel járó vesszőfutást.
De nem lehet, mert megint kezdődik. Ismét indul a film, hogy itt lehetnél Te is, hogy mennyire tetszene ez a tavacska, hogy Veled is meg akarom osztani azt a sok gyerekkacajt, ami ránk vár. De nem vagy itt. Többé már nem vagy zajló mindennapjaink része. Próbálom elhesegetni annak a sötét napnak az emlékét, amikor elmentél. Keresem közös emlékeink között a legszebbet. Máris patakokban folyik a könnyem és én hagyom, hogy eláztassa az arcom, a napszemüveg védelme alatt úgysem veszi észre senki, hogy újra hiányod kínoz. Sokszor ki kell mondanom, hogy hiányzol nekem és látom, hogy nem tudnak mit kezdeni a fájdalmammal az emberek. Pedig nem is várok tőlük semmit.
Csak, hogy engedjék, hagy mondjam ki, hogy fáj.
Mert fáj. Piszkosul fáj.
Lopott percek ezek, ilyenkor újra Veled lehetek. Még mindig érzem az illatod, fülemben cseng a hangod, látom magam előtt, ahogy a kávét kavarod, a pillantásod, amikor ideges vagy, hallom a mindent betöltő kacagásod.
Aztán újra betör egy sötét emlék, de ez már azután történt, Te nem is tudod. De azt tudom, mit mondanál, merre terelnél. De már minden más lett. Egyedül állok a tomboló viharban és dacolva az elviselhetetlen széllel megyek tovább. Lehet, Te nem erre küldenél. És lehet azért megyek erre, mert várom, hogy megállíts, mint egy toporzékoló kisgyereket. De lehet, hogy a fájdalom saját magam felé fordított. Lehet, hogy ez az én utam. Azt érzem, ez a helyes irány, és többé nincs szükségem rá, hogy ebben más is megerősítsen.
Végre elült a vihar, újra a jelenben vagyok, hallom, ahogy az én földi tüneményen ébredezik a kocsi hátsó ülésén. Már nem ordítok belülről. Hálás vagyok és élni akarok. Teljesen.