A hétvégén az UNICEF különleges kezdeményezéssel hívta fel a figyelmet a gyermekek mentális egészségére, arra, hogy minden hetedik gyermek érintett valamilyen pszichopatológiában. Ez persze csak a diagnosztizáltak aránya, a valódi probléma még ennél is nagyobb lehet: már a járvány előtt minden ötödik gyermek érintett volt a szorongásos zavarokban, a pandémia során pedig minden ötödik fiatal serdülő és felnőtt azt vallotta, gyakran érzi magát depressziósnak, úgy, hogy semmihez sincsen kedve.
A jelenség nem meglepő, a fiatalok mentális egészsége évtizedek óta hanyatlóban van, amit a járvány okozta bizonytalanságok, napi rutin felborulása, szeretteik elvesztése a tekintélyszemélyektől is áramló szorongás csak nehezített. Amit elfelejtünk hangsúlyozni amikor az ide kapcsolódó lehetőségekről beszélünk, hogy a gyermek nem egy teljesen differenciálódott, autonómmá vált entitás, hanem a gondozóval, környezetével szoros összeköttetésben él. Éppen ezért csodás a lehetőségek biztosítása, de nem beszélhetünk róluk anélkül, hogy előbb figyelmünket magunkra irányítanánk.
Amikor gyermekként veszélyt tapasztalunk, úgy tudunk megnyugodni, és idegrendszeri szinten is elsajátítani a megfelelő önszabályozást, ha szüleink, szeretteink szemében azt látjuk tükröződni, hogy a nehézségek vagy negatív érzelmek, ha vannak is, meg lehet velük birkózni, a viharokat előbb-utóbb a csend követi.
Én azt látom, az utóbbi időkben leginkább ez a kapacitásunk blokkolódott, csökevényesedett, akár saját szüleink hiányzó érzelmi gondoskodása vagy feldolgozatlan traumáink miatt. Így lettünk olyan szülők generációi, akik minden jóindulatuk és szeretetük ellenére sem tudnak a gyermek érzelmi fejlődésében néhol valódi mankókat adni. Egyre több könyvet olvasunk arról, hogyan kell „jó szülőnek” lenni, motiválni, kellő korlátokat felállítani. Olyan játékokat veszünk, amitől tuti okossá válik, már az első hónapoktól kezdve.
Egyre több képzésre iratkozunk be, vagy íratjuk be a gyerekünket, nehogy lemaradjon, mindezzel próbálva csökkenteni saját szorongásunkat, mintha nem lehetne magunkban bízni egy pillanat erejéig sem, hogy mindenféle kütyü nélkül képesek vagyunk kompetensnek lenni és ezáltal kompetens gyermeket nevelni.
Közben persze megfeledkezünk a valójában legnagyobb készségről, amire utódunknak szüksége lenne: a bizonytalanságtűrésről. És persze ezt a frusztrációtoleranciát lehetősége sincs elsajátítani, hiszen mi magunk nem bírjuk, csak próbáljuk megoldani azt. A „negatív” érzelmek elsősorban nem azért vannak, hogy a kicsi Buddhát megszégyenítve regulálni tudja őket.
A „jó nevelés eredménye” nem egy olyan gyermek, aki nem szorong, hanem egy olyan, aki jól szorong.
Aki palástolás helyett akkor is bele tud menni helyzetekbe, ha közben leveri a víz és folyamatosan remeg a hangja. Emlékszem, kisgimnazista koromban eleinte gyakran kaptam tanároktól megjegyzésként azt egy-egy nagy éves vizsgánál: „Igen, mindent tudtál. De látszott, hogy izgultál.” Én ott voltam, tízéves lányként, felháborodva azon, hogy én miért kapok ezért ötös alát, míg az, aki jól leplezte, dicséretet. Hiszen mindketten ugyanannyira tudtuk és el is mondtuk. Persze a kondicionálás működött, megtanultam nagyjából eltakarni, hogy izgulok, dicséretesre vizsgázni bármiből, vagy előadni sok-sok ember előtt. Ezek ellenére mégis azt gondolom, hogy ez a hozzáállásunk épp az, ami a valódi probléma gyökere.
Mert nem csak a mentális betegségeket stigmatizáljuk. Hanem már a teljesen természetes emberi érzelmeket is, amelyek épp „nem kívántak” egy-egy kontextusban. Nem a másikra nem figyelünk, hanem magunkra sem, mikor milyen okkal. Amíg pedig ezek így vannak, addig nem tudunk valódi támaszként és egészséges mintaként szolgálni, mindenféle racionális tudásunk, adományok vagy törekvések ellenére sem.