A húszas és korai harmincas éveinket a jó egészség, minimális kötelezettségek és a személyes és professzionális lehetőségek tárháza jellemzi, egyértelmű tehát, hogy ilyenkor érezzük igazán jól magunkat. Vagy mégsem? Bár az életközépi válságról és kapuzárási pánikról már többet hallhattunk, a kutatók előtt egyre világosabbá válik, hogy a fiatalabb generációk ezen idealizált évei sem mentesek a lélektani válságoktól, és a hiedelmekkel ellentétben egyre több stresszfaktort hordoznak magukban.
A jelenséget jól alátámasztja az is, hogy a depresszió átlagos megjelenése a 40-es évekről mára a húszas évekre csökkent a Harvard Business Review alapján, már az ilyen korúak harmada szenvedhet a patológiában, és a feltételezések alapján ennek még korábbi megjelenése várható a későbbiekben. De nemcsak korábban kerülünk krízisbe, de tovább is tart az. Erik Erikson híres pszichoszociális elmélete szerint minden életszakaszunkban egy meghatározott válságon megyünk át, mely oldódása és az adott érték integrálása segíti a haladást és fejlődést, de problémák esetén el is akadhatunk abban. Így például a tinédzserkorra jellemző az identitáskeresés, melyet rendszerszinten nehezítenek túlzott iskolai kötelezettségeink, és a nyomás azon, hogy azonnal biztosnak kell lenni abban, mit is szeretnénk csinálni egy életen át.
A XXI. századi fiatal így gyakran csak az egyetemi években, vagy utána eszmél rá arra, hogy egyáltalán milyen ember is ő, és milyen közegben érzi jól magát, itt kezdi el keresgélni azokat a válaszokat, melyet elnyomott a szülői- vagy társadalmi erőltetés hangja. Mindezt a folyamatot pedig nehezíti azt, hogy míg a későbbi válságos szakaszokat gyakran fontos élettörténések váltják ki (válás, gyermekek születése vagy kirepülése, nyugdíj), addig a kapunyitási pánik esetén különösebb történés nélkül találhatjuk magunkat tanulmányainkat, kapcsolatainkat, vagy karrierünket szemlélve: „ennyi lenne? Ez az, amit egy életen keresztül csinálni akarok?”. Ez ahhoz az érzéshez vezethet, hogy saját rosszullétünket kérdőjelezzük meg, hiszen látszólag „semmi okunk nincs rá”.
Tehát míg a kapuzárási pánikot a kihagyott lehetőségek és az elmúlással való szembenézés erősítik, addig a kapunyitási pánik a látszólag végtelen lehetőségek közötti választás szorongása.
Senki nem akar csalódni később, és elhisszük azt, hogy egy jó élethez álommunka és hollywoodi kapcsolatok szükségesek, amilyen mércéket a valóság általában egyszerűen képtelen megütni. Ezen túl egy egész elváráslistával rendelkezünk társadalmilag arról, hol is kellene tartania egy embernek az életét tekintve a 30-as évek elejéig, mely sokszor ellentmond az egyén személyes életútjának és fejlődési mérföldkőinek.
A krízisek azonban nem csupán a bizonytalanságot és szorongást, de a fejlődés lehetőségét is magukban rejtik, hiszen arra kényszerítenek, hogy mélyen elmerüljünk addigi választásainkban és felmérjük a számunkra nyitva álló utakat. A kapunyitási pánik átvészeléséhez a legfontosabb, hogy hajlandók legyünk újra és újra őszintén reflektálni addigi életünkre. Azon az úton vagyunk, amin lenni szeretnénk? Azon értékeket képviseljük nap mint nap, amit később sem bánnánk meg? Mi az, ami megéri az áldozatainkat, és mi az, ami csupán szenvedést hoz az életünkbe? A választott irányt tényleg mi jelöltük ki magunk számára, vágyaink, erősségeink és érzéseink alapján, vagy hagytuk, hogy más külső hangok, a pénz, a státusz ígérete toljon erre minket? Mit vagyunk képesek adni a világ számára azzal, amit csinálunk? Mi az, amiben töltődünk, amiben jók vagyunk, ami során áramlatélménybe kerülünk és igazán élőnek érezzük magunkat?
És ha nem tudjuk még a pontos válaszokat ezekre a kérdésekre, semmi gond. Általában nincsenek is egy életre szóló válaszok. Zárjuk be egy kicsit a közösségi médiát, elirányítva a figyelmünket arról, ki házasodott meg, vár gyereket, kapott előléptetést vagy vett házat, és menjünk el végre arra a kurzusra vagy eseményre, ami olyan kellemesen furcsa bizsergést kelt a szívünkben, de eddig csak elhessegettük azzal, hogy nem érünk rá, vagy úgysem lennénk jók benne.
Az, hogy most érdekel valami, most jól érzem magam benne, tanulok belőle, az éppen elég ahhoz, hogy csináljam. Megkérdőjelezni pedig ráérek majd akkor, amikor ezek már nincsenek meg, de semmi sem elvesztegetett idő, mert mindeközben egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy milyen is vagyok igazán, hogy hova való vagyok. Még egy olyan emberrel vagy körülménnyel is, ami biztossá teszi bennem azt, hogy mi az, amit nem szeretnék. Az élet értelme sokszor csak az adott pillanatra szól, így nyugodtan kísérletezzünk, fedezzünk fel, közeledjünk másokhoz és mindeközben igyekezzünk kevesebb figyelmet szánni arra, mások hol is tartanak ezen az úton, mert a lélek fejlődése nem mérhető szigorúan meghatározott kritériumokban.
A képek forrása: Unsplash
Felhasznált forrás: Harvard Business Review