Kívülről nézve sokáig úgy tűnt, hogy pontosan azon az úton haladok, amelyet sokan sikeres szakmai életnek neveznek. Környezetmérnökként végeztem, később kémiai tudományokból doktori fokozatot szereztem, majd egyetemi oktatóként és kutatóként dolgoztam a felsőoktatásban. A pályám íve világosnak és jól követhetőnek látszott: tudományos munka, szakmai építkezés, fokozatos előrehaladás. Minden külső mérőszám szerint ez egy stabil és eredményes életútnak tűnt, és sokáig én magam is ebben a mátrixban értelmeztem mindazt, amit csinálok: célok, teljesítmények és mérföldkövek mentén. Mégis időről időre felbukkant bennem egy csendes, visszatérő kérdés: ha mindent elértem, amiért hosszú éveken át tanultam, kutattam és dolgoztam, miért nem érzem azt, hogy igazán a helyemen vagyok?
Ez a kérdés sokáig nem volt hangos, inkább egy nehezen megfogható belső feszültségként volt jelen, amelyet egy ideig könnyű volt háttérbe szorítani. Kívülről nézve minden rendben működött: a feladatok adottak voltak, a visszajelzések megerősítőek, így nem láttam kézzelfogható okát annak, hogy ezt a bizonytalanságot komolyan vegyem. Ilyenkor szinte automatikusan megjelent bennem a gondolat, hogy talán „hálásabbnak és elégedettebbnek kellene lennem, és nem kellene ennyi kérdést feltennem magamnak”. A belső feszültség azonban nem múlt el. Inkább újra és újra visszatért, egyre erősebben. Ma már úgy látom, hogy ez nem hiba volt, és nem is egyszerű elégedetlenség, hanem egy lassan kibontakozó belső átalakulás kezdete.
Az identitásváltás ritkán indul egyetlen nagy döntéssel. Sokkal inkább apró, egymásra épülő belső jelzésekből áll össze. Olyan finom változásokból, amelyek eleinte alig észrevehetők, mégis fokozatosan átformálják azt, ahogyan önmagunkra és az életünkre tekintünk. Az egyetemi munkám továbbra is jelen volt a maga jól ismert struktúrájával: kutatással, elemzéssel, oktatással és tudományos gondolkodással. Ugyanakkor egyre gyakrabban tapasztaltam, hogy bizonyos tevékenységek már nem ugyanazzal az élő kapcsolódással töltenek el, mint korábban. Nem veszítették el az értéküket, de a belső viszonyulásom megváltozott hozzájuk.
Ezzel párhuzamosan egy másik irány is egyre határozottabban kezdett kirajzolódni bennem. Az önismeret közel tíz évvel ezelőtt, az első komolyabb mélypontomat követően vált igazán hangsúlyossá az életemben, miközben a pszichológia és a spiritualitás világa már korábban is jelen volt – elsősorban nyitottság és kíváncsiság formájában. Az önismereti utam során a kreatív énem is fokozatosan előtérbe került. A festés és az intuitív alkotás nem valami újként érkezett az életembe, hanem olyasvalamiként, ami mindig is a részem volt. Ahogy egyre mélyebben kapcsolódtam önmagamhoz, ez a kreatív részem is újra helyet kért magának az életemben. Ahogy ezek a szálak fokozatosan összeértek bennem, egyre világosabbá vált számomra, hogy a kérdés már nem az, hogy mennyire tudok sikeres lenni azon a pályán, amelyet elsőre választottam. Hanem az, hogy ez az út összhangban van-e azzal, aki valójában vagyok. Az egyetemi oktatói és kutatói pályát így szeretettel elengedve ma már pszichológusként és intuitív alkotóművészként járom a saját, önazonos utamat. Míg a pszichológia terében az érzelmekkel és lelki folyamatokkal dolgozom, addig az alkotás során a belső világom egy mélyebb, szavakon túli rétege ölt formát a színeken keresztül.
Önreflexiós kérdések
- Mely életterületeken igazodom inkább a külső elvárásokhoz, mint a saját belső iránytűmhöz?
- Volt-e olyan időszak az életemben, amikor kívülről sikeresnek tűntem, mégis hiányérzetem volt? Mit próbált üzenni nekem ez az érzés?
- Milyen helyzetekben vagy tevékenységek közben érzem magam igazán önazonosnak? Mi akadályozza, hogy ezek nagyobb teret kapjanak az életemben?
- Ha egy időre félretenném a teljesítmény, a státusz és a megfelelés szempontjait, milyen vágyak vagy irányok válnának láthatóvá számomra?
- Mennyire van összhangban a jelenlegi életem azzal, aki ma valójában vagyok?