Lehet-e valaki egyszerre áldozat és mások szenvedésének okozója? Megérthetjük-e egy ember kegyetlenségét úgy, hogy közben nem mentjük fel a tettei alól? John Steinbeck Édentől keletre című regényének új Netflix-adaptációja ezt az egy történetet meséli el, mely minden regény és költemény alapja. Ez a bennünk zajló örök küzdelem a jó és a rossz között.
A hét részes sorozat alkotója és társ-showrunnere Zoe Kazan, az 1955-ös, James Dean főszereplésével készült film rendezőjének, Elia Kazannak az unokája. Az epizódokat Garth Davis és Laure de Clermont-Tonnerre rendezte; Florence Pugh executive producerként is részt vett a munkában. A történetből 1981-ben is készült televíziós minisorozat. Az új feldolgozás tehát egy hosszú adaptációs hagyományhoz kapcsolódik, miközben különös figyelmet fordít Cathy nézőpontjára. Ez az írás ebből a hatalmas családtörténetből az áldozatiság, a felelősség és a változás lehetőségét emeli ki.
Cathy történetének egyik nyugtalanító pontja a tanárával való kapcsolata. A férfi megszállott érdeklődése után a lány később úgy beszél a történtekről, mintha ő kergette volna a tanárt az öngyilkosságba. A néző azonban joggal kérdezheti: valóban ezt láttuk? A zsebkendő elejtésének gesztusa szándékos csábítás, figyelemkeresés vagy olyan mozdulat, amelynek a férfi tulajdonít jelentést? A jelenet kétértelműsége mellett egy körülmény világos marad: Cathy ekkor gyerek, a tanár pedig felnőtt, ráadásul hatalmi helyzetben van vele szemben.
A szakmai és személyes határok megtartása a tanár felelőssége. Ezen nem változtat a lány szépsége, esetleges kacérsága, vagy az, hogy próbálgatja a másokra gyakorolt hatását. Cathy későbbi önértelmezését sem kell a történet tárgyilagos magyarázataként elfogadnunk. Zoe Kazan maga is hangsúlyozta, hogy másként tekint a regény gyermekkori szexuális jeleneteire és a tanár viselkedésére, mint a Cathyt hibáztató elbeszélés. A sorozat így azt is megkérdőjelezi, milyen könnyen írjuk egy gyerek számlájára a felnőttek visszaéléseit.
Az apai agresszió, a bántalmazás és a későbbi tárgyiasító kapcsolatok olyan világot rajzolnak Cathy köré, amelyben mások akarják meghatározni, ki legyen és hogyan éljen. Az én olvasatomban számára a közelség ezért egyre inkább a kiszolgáltatottság lehetőségévé válik. Ha ő irányít, talán nem irányíthatják őt. A hatalom azonban idővel túllép az önvédelem szerepén: mások megfélemlítésének és kihasználásának eszközévé lesz.
Csábító volna mindezt egyetlen diagnózissal vagy az „eredendően gonosz” jelzővel megmagyarázni. Cathyben valóban felismerhetünk kegyetlen, manipulatív és az együttérzés hiányára utaló vonásokat. Egy fiktív szereplő története azonban nem klinikai vizsgálat. A gonoszság erkölcsi és irodalmi fogalom, a pszichopátia pedig pszichológiai konstrukció; a kettő nem azonos. Az sem állítható, hogy a traumák szükségszerűen pszichopátiához vagy erőszakhoz vezetnek. A kutatások örökletes és környezeti tényezők szerepét egyaránt jelzik, de összetett fejlődési folyamatokról beszélnek, nem egyetlen „sorozatgyilkos génről”.
Cathy szenvedésének elismerése mellett ezért a másoknak okozott szenvedést is látnunk kell. A bántalmazottság nem teszi elfogadhatóvá a gyilkosságot, a megtévesztést vagy a zsarolást. Cathy korábbi áldozatisága nem szünteti meg azok áldozatiságát, akiket később ő bánt. A története számomra attól marad nehéz, hogy nem kínál kényelmes feloldást: megérthetjük a kiszolgáltatottságát, miközben továbbra is elítéljük a kegyetlenségét.
Adam alakja ezt tovább árnyalja. Megmenti a súlyosan bántalmazott nőt, otthont és családot szeretne teremteni vele, mégis figyelmen kívül hagyja Cathy tiltakozását a kaliforniai költözéssel szemben. Jó szándéka mellett sem hallja meg, hogy a másik mást akar. A gondoskodás így összekeveredik a másik helyett meghozott döntésekkel. Ez nem igazolja, hogy Cathy meglövi őt, de megmutatja, hogy a határsértéshez nem mindig társul tudatos rosszindulat. Az is korlátozhat valakit, aki meg van győződve arról, hogy jót tesz vele.
Kate-ként, a bordély vezetőjeként Cathy már maga szabja meg a feltételeket. A kompromittáló helyzetek és a zsarolás révén mások titkai biztosítják a hatalmát. Számomra ebben a szerepcserében van a történet egyik legkeserűbb mozzanata: a korábban eszközként kezelt nő maga is eszközként bánik az emberekkel. A kontroll ugyan átkerül hozzá, de nem teremt bizalmat vagy biztonságos közelséget. Hatalma inkább újratermeli azt a kapcsolati világot, amelyben a kiszolgáltatottságot kihasználják.
A családi örökség kérdése az ikrek, Cal és Aron történetében folytatódik. Nem csupán azt hordozzák tovább, hogy mi történt a szüleikkel, hanem a hallgatást, a kivételezést és a szeretetért folyó versengést is. Cal attól fél, hogy anyja kegyetlensége benne is megvan, és ezért a jövője már eldőlt. Adam, aki maga is sérült családi kapcsolatokból érkezett, szeretné jól nevelni a fiait, mégis újabb sebeket okoz. Az ismétlődésnek ebben a történetben hétköznapi formái vannak: elutasítás, meg nem hallott igények és kimondatlan igazságok.
Ebbe a körforgásba nyit lehetőséget a regény központi szava, a timshel. Steinbeck értelmezésében a „thou mayest” azt fejezi ki, hogy az embernek lehetősége van felülkerekedni a bűnön. A családi múlt és a korábbi tettek nem írják elő teljesen, hogyan kell folytatódnia az életnek. Amikor Adam végül ezt a szót mondja Calnak, az az én olvasatomban elfogadást és a változás lehetőségét közvetíti.
Pszichológiai szempontból azonban ezt a reményt óvatosan kell megfogalmaznunk. A traumára adott testi és érzelmi reakcióink jelentős része nem tudatos választás. A rettegést, a lefagyást vagy a bizalmatlanságot nem szünteti meg egy elhatározás. A mozgástér biztonságos kapcsolatokkal, támogatással és feldolgozással bővülhet. Lee ezért különösen fontos szereplő: gondoskodása révén Calnak van kihez fordulnia, amikor önmagában csak az anyjától örökölt rosszat látja. A változás lehetőségét valaki segít felismerni és megtartani számára.
Ehhez kapcsolódhat a poszttraumás növekedés fogalma is: a súlyos megpróbáltatásokkal való megküzdés során egyesek új értékeket, mélyebb kapcsolatokat vagy más életirányt találnak. Ez nem jelenti, hogy a trauma hasznos volt, vagy hogy minden túlélőnek fejlődnie kell a szenvedése révén. A növekedés fájdalommal és fennmaradó tünetekkel is együtt járhat. A gyógyulásnak a megbocsátás sem kötelező feltétele; a határhúzás és a távolodás ugyancsak egy új út része lehet.
Áldozat-e tehát Cathy? Igen, több kapcsolatában egyértelműen az. Később azonban ő is felelős azért, ahogyan másokkal bánik. A sorozat számomra azért izgalmas, mert e kettősség elviselésére késztet. Cal története pedig reményt hagy: az ember több lehet annál, amit elszenvedett, és annál is, amit már elkövetett. Ehhez szüksége lehet valakire, aki az öröksége mellett a változás képességét is látja benne. Az elfogadás ebben a kapcsolatban nem törli el a felelősséget, hanem teret ad annak, hogy a következő lépés más legyen.