„Csatlakozz Magyarország exkluzív beszavazós társkeresőjéhez, és tudd meg, hogy elég szép vagy-e ahhoz, hogy itt kereshess társat! Te bekerülnél?” – hirdeti az újonnan nyílt társkereső weboldal, amely a legtöbb ember számára finoman szólva bicskanyitogatónak tűnik. Vajon hogy jutottunk el odáig, hogy kizárólag külső, felszínes értékeken alapulva ítélkezzünk egymás felett? Számít egyáltalán a szépség a társkeresésben, és ha valóban annyira fontos, mint amilyen nyomást érzünk magunkon sokszor egy-egy tökéletlenségünk miatt, akkor miért van az, hogy bár a mai világban lassan mindenki csillogó bőrű modellnek mutatja magát, mégis egyre magányosabbak és boldogtalanabbak vagyunk?
A kedvelések, visszajelzések hajszolása – akár szépségversenyeken, társkereső oldalakon, egy-egy feltöltött fotón, vagy bármely hasonló helyzetben – valahogy azon szükségleteinket tükrözik, melyeket oly sokan, néha már megkeseredve próbálunk kielégíteni: azt, hogy elég vonzónak lássanak minket, ami sokszor szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy „elég jónak”, „elég szerethetőnek”, „méltónak” érezzük magunkat, illetve hogy megszökjünk az egyedüllét sokszor stigmatizált és rémisztő csendjéből, és „végre igazán tartozzunk valakihez”.
Ezek pedig nem holmi éngyengeség jelei, hanem valójában mindannyiunk szerves részei: olyannyira, hogy ezen alapvető szükségleteink meghatározzák azt, mit teszünk, mire vagyunk motiváltak.
Ez lényegében annyit jelent, hogy amennyiben van mit ennünk-innunk, illetve nem fenyeget életveszély, akkor arra fogunk szomjazni, hogy legyünk valakié, hogy szeressenek, és elismerjenek minket: és ez így természetes.
A szükséglet tehát adott, azonban az, hogy ezt milyen módon próbáljuk kielégíteni már közel sem annyira. Gondoljunk bele, hogy vajon mennyire lesz tartósan kielégítő, ha önbecsülésünket, boldogságunkat kedvelések számához, jóképű férfiak/vonzó nők általi visszajelzésekhez, vagy éppen saját szépségünkhöz kötjük, és hogy vajon mennyire valós és mély intimitás, milyen párkapcsolat születhet kizárólag ezen felszíni, mulandó dolgokból.
Hiszen elég rémisztő, hogy ma még létre tud jönni egy kizárólag külső értékekre építő oldal, mert valahogy érezzük, hogy a szépség nem egyenlő egy stabil, harmonikus párkapcsolattal, vagy saját boldogságunkkal.
A hajszolásába azonban újra és újra beleesünk, mégpedig a bennünk élő ősember miatt: a helyzet valójában egy mély evolúciós igényünkre játszik rá, amikor az arc szimmetrikussága, különböző, szépséggel összeköthető jegyek szorosan kapcsolódtak ahhoz, hogy valaki mennyire egészséges – és ezáltal milyen eséllyel képes utódokat nemzeni, vagy hozni a világra.
A gond csak az, hogy azóta eltelt már egy pár ezer év, és ez a mai világban már közel sem ilyen egyértelmű: egy-egy lapos has, vagy kissé görbe orr megléte vagy nemléte sokkal inkább múlik azon, hogy az illetőnek mondjuk van-e lehetősége, pénze, ideje különböző szépészeti kezelésekre, és termékekre, vagy éppen fitness teremben töltött hosszú órákra.
Így míg ősemberként adott volt, hogy relatíve hasonló körülmények között egy szebb nő talán nagyobb eséllyel hozott a világra utódokat, addig a XXI. századi ember fajfenntartási képessége kevés összefüggést mutat a lájkokkal és tekinteteket megnyerő, sokszor közel sem természetes adottságként jelenlévő kerek mellekkel, darázsderékkal, és fenékig érő hajjal.
Ezek leginkább csak arról adnak számot, hogy az adott ember mennyire volt szerencsés a genetikai lottón és körülményeit tekintve, és hogy éppen mondjuk azt a három óráját, ami szabad a napjából szoláriumban, vagy manikűrösnél tölti, nem mondjuk Dosztojevszkijt olvasva.
Erről persze agyunk ősi része sokszor egyszerűen megfeledkezik bámulva a tökéletes, napbarnított, fürdőruhában pózoló modellekről készült óriásplakátokat.
Így az nem kérdés, hogy a szépségre fókuszálás bár csábítónak tűnhet, ám a mai világban közel sem túl célravezető egy hosszú távú párkapcsolat – vagy boldogságunk – szempontjából: sajnos egy kigyúrt férfi mellett is élhetünk tökéletes unalomban és érdektelenségben, ahogy egy szép nő sem jelent egyet a törődéssel, a hűséggel, vagy érdeklődésünk pár pillanatnál tovább történő fenntartásánál. Az azonban továbbra is érdekes lehet, hogy akkor mégis mi számít a mai világban?
Talán nincsenek is erre általános igazságok, azonban abba érdemes lehet belegondolni, hogy melyek azok az értékeket, melyeket szeretnénk az életünkben tudni nap mint nap, és valahogy ebbe az irányba terelni cselekvésünket, és így választani meg párunkat, közegünket.
Hogy azon túl, hogy szépek legyünk, vagy vonzó emberek körül tartózkodjunk vajon szánunk-e időt arra, hogy megtanuljuk kezelni érzelmeinket, hogy körülményektől függetlenül tudjunk magunknak örömöt teremteni. Hogy vajon tudunk-e őszintén jelen lenni kapcsolatainkban, és hogy egyáltalán képesek vagyunk-e elfogadni a másikat tiszta szívvel. Hogy vajon megérik-e azok a percek és órák, melyeket mások külsőjének, életének irigykedő bámulásával töltünk – vagy ezekben a percekben inkább választanánk magunkat és szeretteinket minden tökéletlenségükkel együtt. Hogy vajon tudunk-e még mélyen beszélgetni a világ dolgairól, tudjuk e felvállalni önmagunkat, tudunk-e többet és valami tartósabbat adni a világnak annál, hogy szépek vagyunk.
Szóval, az említett exkluzív beszavazós társkereső is sokat elmond a világunkról, és a bennünk élő ősemberről, és kétségkívül kiderül, hogy „elég szépek” vagyunk-e ahhoz, hogy ott kereshessünk társat.
De ha mindenki vak lenne a világon, és lenne egy ilyen oldal, ahol csak a belső értékeid számítanak, te bekerülnél?