Nincs olyan ember, aki ne szembesülne élete során legalább egy-két alkalommal valami olyannal, ami traumának tekinthető. Trauma alatt ne csak a nagy, világszintű kríziseket értsük, mint például egy világjárvány, vagy egy háború, amelyekkel az elmúlt években és napjainkban nézünk szembe globálisan. Trauma lehet egy válás, vagy szakítás, haláleset, baleset vagy akár valamilyen súlyos betegséggel való szembesülés is. Esetleg az, ha erőszakos cselekedetek (akár szexuális erőszak) áldozatává válunk. Vagy akár ide sorolható az is, ha ezek közül bármelyik egy közeli családtagunkkal, szerettünkkel történik meg. A trauma valami olyan, ami veszélyt jelent ránk, testi vagy lelki sérülés esélyét hordozza.
Hogyan lehetséges az, hogy egyesek még fejlődni is képesek azáltal, hogy átélnek, megélnek és túlélnek valamilyen traumát?
Traumatikus esemény hatására valakinél poszttraumás stressz zavar alakul ki. Ők azok, akik átéltek valami megrázót, és ezzel kapcsolatosan folyamatosan – legalább egy hónapon keresztül– visszatérő, nyomasztó emlékeik vagy álmaik vannak. Gyakori, hogy úgynevezett „flashback”-ek formájában újraélik a velük történteket, úgy érzik, mintha megismétlődne velük az esemény. Érzéseik a jelenben is olyan erősek, hogy igyekeznek elkerülni azokat a helyszíneket, tárgyakat, tevékenységeket vagy akár embereket is, amelyek emlékeztethetik őket arra, mi történt velük. Ezek mellett gyakran élnek meg különböző, mindennapjaikat nehezítő tüneteket is, mint például indokolatlannak tűnő dühkitöréseket. Sokan küzdenek alvási és koncentrációs zavarokkal, illetve gyakori, hogy önmaguk ellen fordulnak és különböző önkárosító viselkedéseket folytatnak.
Ezzel szemben azok, akik megélik a poszttraumás növekedést, gyakran arról számolnak be, hogy megváltozik az életük: a fontossági sorrend, az, hogy mit gondolnak saját magukról és milyen a másokhoz való viszonyulásuk. Sokkal inkább elkezdenek arra tekinteni, hogy mi az, ami a jelenben fontos. A múlt már, a jövő még nem aktuális, így sokkal fontosabb az, hogy az itt-és-most tapasztalatait megéljük. A múlt hibáin és elszalasztott lehetőségein való rágódást és a jövőről való álmodozást vagy éppen az attól való szorongást átveszi a jelen megélése. A mindfulness, a tudatos jelenlétre való törekvés és a spiritualitás irányába való elmozdulás egyaránt gyakori ebben a folyamatban. Lehet, hogy egy korábban magát ateistának valló személy a vallási élet felé fordul.
Az élet értelmének újradefiniálása is megtörténhet: az, amit addig a legfontosabbnak hitt az érintett, most elhalványul, és valami olyan kerül előtérbe, amit esetleg korábban lekicsinyelt vagy természetesnek vett. Nem ritka például, hogy ilyenkor pályát vált az érintett, mert rájön, hogy a munkájában nem találja meg azt az értelmet, amit ezzel az új szemléletmóddal keres. Vagy éppen önkénteskedni kezd hozzá hasonló helyzetben lévőkön segítve. Egy-egy trauma túlélése, különösen akkor, ha abban a halállal való szembesülés is megjelent, segíthet kinyitni a „pozitív-szemet”. Azt, amivel a jó dolgok, szépségek, az apró örömök feltűnőbbé, jobban láthatóvá válnak. Azt, ami segít abban, hogy értékeljük a mindennapi dolgokat, amiket korábban eleve adottnak vettünk. Eddig nem volt kérdés, hogy számtalan boldog, közös percet tölthetünk még a párunkkal, minden nap láthatjuk a gyermekeink mosolyát, hiszen ez természetes volt. Most mindez ajándékként tűnik fel, valami olyanná válik, amiért nap mint nap hálásak lehetünk.
Természetesen az életmódváltás sem maradhat el: az egészségkárosító viselkedések – főleg akkor, ha valamilyen fizikai betegség legyőzése után indul el valaki a poszttraumás növekedés útján – szóba sem jöhetnek többé. Az emberi kapcsolatok jelentősége szintén nagy fejlődésen mehet keresztül. Aki addig kevesebb időt szánt családjára, barátaira, szinte elhanyagolta őket, a poszttraumás növekedés folyamatában gyakran jön rá erre és kezd el aktívan jóval több energiát fektetni ezekbe a viszonyokba. Aki addig visszahúzódó volt, újonnan vett magabiztossággal léphet fel, mert a traumatikus esemény túlélése segítheti abban, hogy erősnek, függetlennek, bátornak vagy akár elszántnak érezze magát.
Mindez nem azt jelenti, hogy őket nem viseli meg a traumatikus esemény, amit átélnek. Éppúgy fájhat, nyomot is hagyhat, a különbség a kimenetelben van. Ők jobban megbecsülik az életüket utána. Az, hogy mitől is függ, hogy egyik személy így, másik úgy reagál, nagyon sok mindenen múlik. Vannak különböző demográfiai tényezők, de nagy szerepe van bizonyos személyiségjegyeknek is. Sőt, egyes kutatások szerint még genetikai okok is lehetnek a háttérben. Vannak például, akik azt találták, a női nem erősebb abban, hogy a traumáiból erősebben álljon fel, csakúgy, mint azok, akik az introvertált-extrovertált skála utóbbi oldalához vannak közelebb. Ugyanígy a fiatalabb, esetleg középkorú felnőttek és a megfelelő önértékeléssel rendelkező egyének is nagyobb eséllyel élhetik át a növekedést, fejlődést egy-egy traumatikus esemény után, mint azok, akik bizonytalanabb önértékeléssel rendelkeznek, gyermekek vagy éppen idősebbek. Az szinte biztos, hogy az egyéni megküzdési stíluson és a saját szemléletmódon, hozzáálláson sok múlik, így ezeken keresztül tudatosan is befolyásolhatjuk életünket!