A közgondolkodásban nagyon gyakran megjelenik, hogy a válás a párkapcsolat, a család kudarca, mindenképpen valamilyen negatív dolog, ami automatikusan traumatizálja a családot és főleg a gyerekeket. De tényleg így van ez?
Szakemberként szeretek úgy tekinteni a válásra, mint ami adott esetben szolgálhatja mind a család, mind a gyerekek érdekeit. Egy olyan családi légkörben, amiben sok a feszültség, a konfliktus vagy veszekedés, a gyermek fejlődése akadályozott lehet, így előfordulhat, hogy valóban, mindenki számára jobb döntés a különválás. Na persze, nem mindegy, hogyan is csinálják!
Bár a válás mindenképpen egy krízis, maguk a krízisek az élet normális menetének is a velejárói. Ezeket normatív kríziseknek hívjuk, és mind az egyének, mind a párkapcsolatok vagy családok szintjén megjelennek. Tulajdonképpen ezek a természetes fejlődés lépései, amelyeknél valamilyen váltás, változás történik, amit valaki könnyebben, valaki kicsit nehezebben vesz. Gyakori, hogy a normatív krízis időszakában történik elakadás egy-egy családban, ilyen például a kisgyermek születése utáni időszak, amikor a pár családdá válik, és ennek minden újdonságával meg kell küzdenie. Bár a válás önmagában nem egy normatív krízis, ha jól csinálják a szülők, akkor mégis csak megmaradhat a krízis szintjén, vagyis egy olyan veszteségélményként, ami időnként az élet velejárója, de van rá megoldás, sőt, még akár fejlődni is lehet általa.
Az első és legfontosabb dolog, amit mindenképpen érdemes szem előtt tartani válás esetén az az, hogy semmiképpen ne használjuk a gyereket egymás ellen! Érdemes ebben nagyon tudatosnak lenni, és nemcsak arra odafigyelni, hogy konkrétan ne mondjunk a másik szülőre becsmérlő dolgokat a gyereknek vagy a gyerek füle hallatára másnak, hanem különös figyelmet fordítani arra is, hogy milyen hangszínt, hanglejtést alkalmazunk, amikor a másik félről beszélünk. Még ha kedves szavakat is használunk, azért azzal, ahogy mondjuk, igenis tudjuk éreztetni esetleges negatív érzéseinket. Amit persze a gyerekek szuper radarjaikkal befognak és dekódolnak. Ráadásul még meg is lehetnek zavarodva, hiszen a szavak mást üzennek, így maguk sem igazán tudják eldönteni, hogy mi is az igazi álláspont. Gyakori, hogy rejtett, akár tudattalan negatív érzések, düh vagy harag állnak ezek mögött a hangsúlyok mögött, mégis érdemes megfigyelni, mit és hogyan mondunk. Ebből egyértelműen következik az is, hogy ne használjuk a gyermeket a saját céljainkra: ne érezze azt, hogy szülei „kereskednek” vele azáltal, hogy valamilyen cselekedethez kötik az egyik fél részéről, hogy a gyermek tölthessen nála időt. Sőt, ne legyen ő a postagalamb se, kerüljük a „mondd meg apádnak/anyádnak, hogy azt üzenem, hogy…” típusú mondatokat.
A jól megszabott és mindenki számára egyértelmű keretek, határok szintén megkönnyítik a gyermek számára az új helyzethez való alkalmazkodást. Jó, ha előre lehet tudni, mely napokon, mennyi időt, kivel tölt a gyermek. Erre fel tud készülni, a saját kis terveit is össze tudja hangolni ezekkel a keretekkel. Bár a spontaneitás fontos, érdemes ragaszkodni ezekhez, és csak azért, mert például éppen arra jár a másik fél, nem beugrani a másik szülő és a gyerek közös programjába. Ettől függetlenül a rugalmasság elengedhetetlen, ha például meg van beszélve, hogy anyánál lesz a gyermek 5 napon át, de anya a második napon lebetegszik, nyugodtan lehet változtatni. A lényeg, hogy az esetek döntő többségében meglegyen a következetesség, és akkor ezek a ritkább változtatások sem fogják megterhelni a gyermeket.
A válással kapcsolatban fontos tehát szem előtt tartani azt, hogy valójában nem az számít a gyerek szempontjából, hogy elválunk-e, hanem az, hogy ha úgy döntünk, hogy igen, azt miként tesszük. Érdemes ügyelni rá, hogy közös döntésen alapuljon, és ez mindkét fél számára elfogadható legyen. Ehhez persze gyakran az egyik félnek nagyobb utat kell megtennie és több munkát kell elvégeznie saját magán és az érzésein. A gyermek szempontjából azonban ez a munka és a befektetett energia elengedhetetlen.