A családon belüli erőszak köztünk van. Ha nem is látjuk vagy nem tűnik fel, akkor is. Több az érintett, mint hisszük, az apró jelek felismerése pedig kulcsfontosságú a segítségnyújtás szempontjából. Az „Összezárva” című film a Covid-19 járvány miatti első karantén-időszak után készült. Célja a figyelemfelkeltés: vegyük észre, hogy azzal, hogy a családok „beszorultak” otthonaikba, a családon belül megjelenő erőszakos cselekedetek száma megsokszorozódott. Kevesebb, mint 4 perc, mégis a csontunkig hatol. A látványvilág egyszerű: két férfi videóchatel. Fel is merül köztük a párkapcsolati dominancia kérdése, az egyik oldalról jön a „papucs”-nak titulálás, majd alá is támasztja, ő maga mennyire nem az. Elfojtott beszédhang, szitokszavak, szipogás, orrfújás, egyre erősödő sírás fokozza a hangulatot. Bár a járvány ihlette, sosem veszti aktualitását.
https://www.youtube.com/watch?v=f_aepoYTSyA
A párkapcsolati erőszak típusai közül találunk példát a filmben a szóbeli, a lelki és a fizikai erőszakra egyaránt, mondanivalóját tekintve a legtanulságosabb szerep talán mégis a szemlélőié; azé, akik végignézi és végighallgatja mindezt egy videóhívás során, majd – mintha mi sem történt volna – visszatér az eredeti beszélgetéshez. Úgy tesz, mintha nem vette volna észre, nem érintette volna meg, ami zajlott, ezzel pedig pontosan kiszolgálja az erőszaktevő érdekeit. Sőt, mi több, validálja is a cselekedetet. A hallgatásával kimondatlanul is megerősíti azt, hogy ez elfogadható, ez a normális, bármikor és bárkivel előfordulhat.
Szemlélőként bármennyire is próbálunk kimaradni a helyzetből és nyugtatjuk magunkat azzal, hogy „ez az ő dolguk, nem szólhatok bele”, már a rendszer részei vagyunk. Ilyenkor megjelenhet a „meg nem történtté tevés”, mint elhárító mechanizmus, melynek lényege, hogy az élményt, amelyet nem tartunk elfogadhatónak, megpróbáljuk törölni az emlékezetünkből. Ezzel azonban legfeljebb saját lelkiismeretünkön könnyítünk, az áldozat továbbra sem kapja meg a segítséget. Nyugtathatjuk magunkat azzal is, hogy „biztos nem olyan vészes” vagy „ez egyedi eset, egyszeri alkalom volt”, esetleg gondolhatjuk, hogy „ha XY ki akarna lépni ebből, már megtette volna”, de ez nem célravezető. A hosszú ideje bántalmazott személyek előbb-utóbb elhiszik, hogy bármi, amit tesznek, az rossz, a bántás pedig, amit kapnak, jogos. Kiérdemelték. Az önhibáztatás az önbecsülés lerombolásával egyenesen arányos lehet.
Lehet, hogy már megpróbált elmenekülni, és számtalan oka lehet annak, hogy mégis maradt. A párkapcsolati erőszak dinamikájában gyakori, hogy a bántás után különösen kedves, szerelmes szavakkal teli időszakok jönnek, és az ígérgetés, hogy többet bizony nem fog előfordulni. Az áldozat pedig – még ha kételkedik is, – sokszor mégis a maradás mellett dönt. A kapcsolatban maradás oka lehet még akár a bosszútól való félelem vagy az anyagi függetlenség hiánya is. Csupa olyan okok, amelyek külső segítség nélkül nem feltétlenül szüntethetők meg: ilyenkor kell valaki, aki kézen fog, bátorít, adott esetben anyagi és fizikai biztonságot nyújt, kivezet ebből a mély és sötét erdőből, amibe keveredtünk.
De hogyan is ismerhetjük fel a jeleket? Ha azt látjuk, hogy mióta ismerősünk az adott párkapcsolatában él, megváltozott, érdemes kinyitnunk a szemünket és feltenni magunknak néhány kérdést. Például, hogy csökkent-e az önértékelése, változott-e az, ahogyan magáról beszél? Mélyebben fekvő-e az általános hangulata ahhoz képest, amilyen korábban lenni szokott? Említ-e olyasmit, ami párja erőteljes, haragos természetére utal? Hogy viselkedik a partnere jelenlétében: mer-e ellentmondani vagy akár csak beszélni előtte másokkal, esetleg gondosan ügyel minden saját mozzanatára és folyamatosan monitorozza a másik reakcióit? Tesz-e arra utalásokat, hogy nem tud magának megvenni valamit, nem tud elmenni valahova, telefonálni valakivel? Ha találkoztok: siet-e haza, kap-e ellenőrizgetésre hajazó hívásokat, üzeneteket? Beszámol-e gyakori féltékenységről?
Ha megerősödik a gyanúnk, teremtsünk lehetőséget a kommunikációra. Fogalmazzuk meg, mit érzünk és hagyjuk, hogy a másik reagáljon. Ne feledjük, nem az a cél, hogy kimondja, „igen, bántalmazott vagyok”, hiszen ez a fajta címkézés stigmatizáltsággal járhat, amit sokszor nehéz felvállalni. A cél az a felismerés, hogy ez így nincs rendben. Az utána következő lépések lehet, hogy lassabbak lesznek, de maga a szembesülés kulcsfontosságú.
Ha van ismerősöd, akinél ezeket látod, vagy te magad vagy érintett, keresd bizalommal a NANE Egyesületet. Az érintetteknek szóló kiadványaikból, a segélyvonalon át és a chatsegélyből is segítséget kaphatsz.
Felhasznált források:
NANE Egyesület: Miért marad? című kiadványa