Hatalmas ereje van annak, ha beszélünk azokról a néha elviselhetetlennek tűnő dolgokról, amik történtek velünk, és a másik oldalon végre valaki hall, tart minket. Ha ki lehet mondani olyan dolgokat, amiket eddig senkinek sem mertünk. Magam is több mint tíz éve járok az önismeret útján, különböző szakemberekre bízva magam és belemerülve, belekóstolva megannyi módszerbe. Mégis sokszor éreztem azt, hogy akármennyire csodálatos is ez, mintha egy pontnál nem lenne tovább a verbális módszerekkel, és hasonló érzésem támadt olykor a praxisomban is néhány esetnél. Ezért kezdtem el az idegrendszer- és testalapú módszereket kutatni az elmúlt időben, amelyek közül az egyik legújabbra, a Brainspottingra figyeltem meg néhány hónapnyi autodidakta képződés után.
A Brainspottingot David Grand fedezte fel 2003-ban, amikor egy 16 éves műkorcsolyázóval dolgozott, aki valamiért egy bonyolult mozdulatnál, a hármas hurok ugrásnál mindig leblokkolt, megakadt. Ahogy felidézték mentálisan ezt a képet, és David egy másik idegrendszer-alapú módszert, az EMDR-t használva az ujját húzta el a lány látómezője előtt, észrevette, hogy a szeme egy ponton megremegett, megdermedt. Ösztönösen arra kérte a tinédzsert, hogy tartsa ezen a ponton a tekintetét, és meglepetésére az egy évnyi heti ülések után új, intenzív érzelmekkel kísért traumák emlékei törtek fel.
Olyanok, amelyek a korcsolyázáshoz kötötték az anya elhagyásával kapcsolatos élményeket, a szülei válását, és számtalan sportsérülés is előkerült az elméjéből. A pszichológust nagyon meglepte a tény, hogy mindezek eddig nem kerültek az addigi terápia során napvilágra, illetve, hogy a „már megoldott” kérdések újra felszínre jöttek és egy mélyebb szinten dolgozódtak fel. Másnap a fiatal korcsolyázó életében először hibátlan hármas hurkot ugrott, és soha többé nem volt problémája a mozdulattal.
A tapasztaltak után évekig kísérletezett a módszerrel és tökéletesítette azt, és megfigyelte, hogy a bizonyos élményekről, traumákról beszélve, azokat felidézve hajlamosak vagyunk különböző pontokra fixálni a szemünket. Így a szem ablak lehet az élményhez tartozó kéregalatti területekhez, ha pedig figyelmünket itt tartjuk, a testünknek beindul a természetes öngyógyító mechanizmusa, és az ott „beragadt” stresszválasz ki tud szabadulni, nekünk pedig semmi más dolgunk nincs, mint jelen lenni mindazzal, amit érzünk, ami megjelenik bennünk testi érzetek, emlékek, benyomások vagy gondolatok szintjén, figyelni ezeket.
Amikor a képzésen részt vettem mi is kipróbáltuk az ide tartozó különböző technikákat, és megdöbbenve tapasztaltuk, hogy milyen egyszerű és emberközeli módon oldható traumák széles köre. Nálam például transzgenerációs élmények jöttek fel: a veszteségélményekhez kapcsolódó fájdalmon szerettem volna dolgozni, hogy sokszor úgy érzem, mintha sokkal több gyász lenne a lelkemben, amit én megéltem a személyes életemben, mintha bármilyen kötődésem megszakadásánál lenne még olyan érzésem a sok-sok munka ellenére, hogy vége van a világnak, megszakad a szívem. Egy szorongató, fájdalmas érzést figyeltem meg, ami mintha a gyomrom mögötti területet uralná el az éjszakánál is feketébb sötétséggel, majd megkerestük az ehhez tartozó agyi pontot, és kezdődött is a munka. Meglepetésemre olyan emlékek jöttek fel, aminek én nem is voltam tudatában: háborús emlékek, szülő és gyermek elvesztése, apácalét ordító egyedülléttel, de másoknál is hasonló, generációkra visszamenő fájdalmak is felmerültek.
A legjobb az, hogy mindezeknek nem is kell tudatában lennünk, elég, ha megtaláljuk a megfelelő pontot, és engedjük azt, hogy átéljük mindazt, ami feljön. Van, aki fájdalmat érez itt-ott, esetleg felgyorsul a szívverése, vagy változó érzelmeket tapasztal, esetleg végre összeállnak addig nem egymáshoz kötött élmények a fejében, mintha végre értelmet kapna a kirakós néhány új darab bekerülésével.
A folyamat elfogadása, az ellenállás megszüntetése természetes belső történéseinkkel szemben az, ami ilyenkor transzformatív erejű, és ami során például ez esetben is a benne lévő vihar lassan távolodni kezdett, majd végül fellélegezve üdvözöltük a csendes, bizsergető érzést, amikor elvonult. Magam a nőiességhez kapcsolódó sérüléseimen dolgozva is éreztem hasonlót: először ezekre a területekre gyülemlő sarat láttam, majd a folyamat végére egy gyönyörű lótuszvirág jelent meg, amely ebből növekedett. A katarzis, a megváltás a folyamatban ez: ugyanazt nézni, sőt, végre teljesen felé fordítani a tekintetünket, egyszeriben mégis teljesen másképp látni azt. Ez a Brainspotting ereje.