Kezdjük egy játékkal!
Képzeljünk el egy világot, ahol nem hagyják magában sírni a csecsemőt, ahol nem erőből próbálják lecsitítani a hisztiző dackorszakost, ahol nem büntetik a rossz érdemjegyért az iskolást, ahol nem elfordulnak a magából kifordult kamasztól, ahol nem befolyásolják a pályaválasztás előtt álló fiatal felnőttet, ahol nem becsmérlik a házasság előtt álló szíve választottját, ahol ítélkezés helyett támogatják a friss szülőket, ahol elvárások helyett odaadással fordulnak a párok egymás felé, ahol lenézés helyett elismerik az idősebbek tapasztalait, ahol lemondás helyett bátorítják a még idősebbek törekvéseit.
Most pedig valljuk be magunknak őszintén, hogy az előző mondatok melyikénél szisszentünk fel vagy szökkent a gyomrukba az az ismerős nyugtalanító érzés. Nyílt tükör lehet ez számunkra, ha hajlandóak vagyunk belenézni. Azt üzeni, hogy életem azon a pontján valami nem volt rendben, valaki sebet ejtett a lelkemen, ami hegesedve ott maradt bennem és bizony rettenetesen sajog a zordabb időszakokban. Pont úgy, mint a bokatörés a múlt nyáron, amire minden eső újra és újra emlékezetet.
Most fordítsuk meg a játékot és gondoljuk végig, a mi tetteink miatt vajon kinek lehetnek ugyanilyen érzései? Érdekes dolog ez a pszichológus székéből nézve, hogy ha treníroznánk az érzelmi intelligenciánkat és több értő figyelemmel fordulnánk egymás felé, ha több empátiával élnénk a mindennapjainkat, ha vállalnánk az érzéseinket és nyíltan mérnénk azokat kommunikálni, miközben valóban önazonosak maradunk, akkor vajon szükség lenne arra, hogy velem szemben ülve tőlem kapja meg mindezt az ember? Hiszen ez a lelki gyógyulás alapja, az elfogadás, az empátia és a hitelesség. A szakemberek ezeket az alapelveket betartva segítenek.
De miért is ne adhatnánk meg ezt egymásnak mi magunk is? Ez egy ördögi kör: a sebzett ember sebez meg másokat, miközben fel sem foga , mekkora károkat okoz a viselkedésével. Félreértés ne essék, nem (csak) pofonokról és hangos tányértörésekről van szó (persze arról is), hanem egy vicces gúnyolódásról, egy nem viszonozott ölelésről, egy halk epés megjegyzésről, egy megsemmitítő pillantásról, ami mind-mind azt üzeni a másiknak, hogy nem vagy szerethető.
Elképzelhető persze, hogy a másik nincs tudatában annak, hogy amit tesz, azzal milyen lelki terhet tesz a másikra. Jellemzően azt szokták mondani, hogy a másik ne legyen már olyan érzékeny, az életben csak keményen lehet elérni valamit. De az igazság az, hogy ez nem igaz. Szeretettel lehet élni egy egymás felé fordulni, és mindazzal, amit az érzelmi intelligencia fogalma magában foglal.
Ez pedig fejleszthető. Tegyük hát meg, hogy sebzett énünk begyógyulva szebbé tegye a körülöttünk élők mindennapjait.