Van vajon olyan, hogy valaki abszolút képtelen a párkapcsolati boldogságra? És ha van akkor ez vajon veleszületett „adottság” vagy később „tanult”? A szüleink boldogságán múlna saját magunk boldogsága? Ezekre a kérdésekre keresem a választ egy ideje.
A középiskolai ballagáson az igazgatónő búcsújában azt mondta, kíván nekünk sikeres továbbtanulást, jó állást és hogy találjuk meg életünk szerelmét. Na én már itt csak a szememet forgattam flegmán. 19 éves voltam, fogalmam nem volt a szerelemről, de már akkor éreztem, tudtam, hogy ha egyszer boldog leszek, az biztosan nem szerelemtől lesz.
Nem láttam még boldog párt. Na jó, ez így nem igaz, de ha láttam is vidáman turbékoló szerelmeseket, egy valamit véltem még felfedezni a pillanatban…. az átmenetiséget. Ne mondja nekem senki, hogy van az a szerelem, ami sosem múlik el!
Dédipapám és dédimamám még 90 évesen is „szépségem”-nek szólították egymást. Szuper volt látni, ahogy Mami sürgött Papi körül az ebédlőasztalnál, aztán este miközben Papa nézte a híradót Mama hátát kenegette lóbalzsammal. Az kérem szépen színtiszta bizalom, odaadás, gondoskodás volt. De szerelem? Hát nem hinném, hogy 60 év után hívhatnánk annak. Ha viszont nem a szerelem tart össze két embert oly sok évtizeden át, akkor tulajdonképpen miért kéne egész fiatalságunkat a szerelem utáni kajtatással töltenünk? Nem lenne sokkal észszerűbb megtalálni azt az embert, aki mellett könnyű az élet, aki segít, aki a támaszunk? Azt hiszem nem. Ha az elején nem lenne szerelem, ami később persze elmúlik, nem lenne mire visszaemlékeznünk, nem lenne szívmelengető a közösen megélt pillanatok emléke.
De mitől romlik el? Két ember boldog, sokat megél együtt, nevet, sír, örül, csalódik. Az idő múlik, a szerelem átalakul szeretetté, aztán valami borzalmas unalom lesz úrrá rajta és már jön is szakítás gondolata. Hogy van az, hogy régen (na meg nagyritkán ma is) voltak olyan kapcsolatok, amik egyszerűen sok-sok év után is működőképesek. Amiknek nem vetett véget semmiféle önmegvalósítási vágy, kapuzárási pánik vagy begyepesedés. Nem tudom megérteni, hogy a klasszikus családmodell miért kényszerül átalakulásra.
Persze, értem, hogy a 21. században sokkal több külső inger ér mindenkit, azt is értem, hogy a szabadság és az azutáni vágy egyre nagyobb, de miért nem az egymáshoz való hozzáállásunkon módosítunk? Miért nem lehet elkülöníteni a családot, a párunkkal való közös életet, a gyermekünk komfortzónáját, a mindenféle olcsó vágyainktól. Annyira liberálisak kezdünk lenni a mássággal, az idegen kultúrákkal és a fogyatékossággal szemben.
A saját, és társunk felmerülő vágyaival szemben pedig képtelenek vagyunk az elfogadásra? Egóharc lenne az egész? Elképzelhető, hogy az egó nyírja ki a családmodellt?
Ha egy kicsit értenénk a bennünk zajló folyamatokat, ha nem az lenne az elsődleges szempontunk, hogy meg vagyunk-e sértve, vagy alázva, ha látnánk bizonyos helyzetekben a hosszútávú végkimeneteleket, vajon nem lenne annyi válás?
Lehet, hogy mindez naív feltételezés a részemről, de hiszek abban, hogy mindenen keresztül össze tud tartani két ember, ha nagyon kicsit félreteszik az önálló igényeiket és megpróbálják nagyban, széles látószögű objektíven keresztül figyelni kapcsolatukat. Ha pedig ez így működne, sokkal egészségesebb lelkű gyermekeink lennének. Szerintem….