Paradox módon a túlélő csak akkor szabadulhat meg végleg az elkövetőtől, ha egyszer és mindenkorra lemond a bosszú vágyáról és a kárpótlási reményéről is. A gyász elől menekülve a túlélők többsége számára a bosszú gondolata, a harag és a düh is elfogadhatatlan, ezért ők a másik szélsőségben keresik megoldást.
Meglepő módon ez sokszor a társadalmilag elvárt és lelkileg
Kierőszakolt megbocsátás
Ellentétéhez, a bosszúhoz hasonlóan a megbocsátási fantáziát is a belső megerősítést igénye táplálja, a túlélő azt képzeli, hogy szeretete szándékos, dacos kinyilvánításával képes semmissé tenni a trauma valamennyi kínzó hatását.
Akár a bosszú, a megbocsátás vágya is legtöbbször önhibáztatáshoz és önromboláshoz vezet, mert a legtöbbünk nem képes a feltétel nélküli megbocsátásra. És ebben nincsen semmi szégyelnivaló! Ahogy a mondás tartja,
Tévedni emberi dolog, megbocsátani isteni!
Ennek az isteni lépésnek is van azonban két fontos feltétele – egy egyik, hogy a tettes maga kéri a megbocsátást, tehát beismeri bűnét, a szenvedést, amit okozott, a másik, hogy gyónással vagy valamilyen áldozattal meg is próbálja ezt jóvátenni. Abból is tudhatjuk, hogy a megbocsátás emberfeletti kategória, hogy pontosan olyan ritka az elkövető őszinte megbánásainak száma, mint az isteni csodáké. Mindenki számára sokkal egészségesebb cél és még ez is néha évek, évtizedek munkájába kerül, hogy az áldozat az elfogadás állapotába kerüljön. Nem egyetértésről, nem erkölcsi helyeslésről van szó, hanem „pusztán” annak a ténynek az elfogadásáról, hogy az események úgy történtek, ahogy.
Ám ha valamilyen rendkívüli esetben mégis sikerül valódi megbocsátásra lelnünk magunkban, ne feledjük, a bizalomhoz, ahhoz, hogy ismét rábízhassuk magunkat az elkövetőre, még ez is édeskevés. Egy új kapcsolat felépítésére az esetleges bántalmazóval kizárólag akkor van mód, ha a szívből jövő a bocsánatkérést, és a jóvátételt tettek követik, az előfordult bántások soha többé nem ismétlődnek meg és az áldozat erre a kapcsolatra igényt tart! És míg egy terroristák általi emberrabláskor ez mindannyiunk számára nyilvánvaló és senki nem akar minden áron megbocsátást kicsikarni az áldozatból, minél közelebbi az áldozat és az elkövető közötti kapcsolat, és minél kevésbé nyilvánvaló az erőszak, annál hajlamosabbak vagyunk lemondani erről az egyszerű igazságról. Családon belüli abúzusok, bántalmazások esetén még ma is elfogadott érv, hogy “mégis csak az apád”.
De nem önszántunkból tesszük ezt! Mert a tettesen kívül a környezet is erőteljesen hat az áldozatokra. Ahogyan az éremnek három oldala, ugyanúgy minden traumának három szereplője van. A tettes, az áldozat és
A tanú
Bár az események előterében az áldozat és a tettes szerepel, a kulcsfontosságú szereplő a tanú, ő az, aki ezeket a helyzeteket egyik, vagy másik irányba mozdíthatja. Ez akkor is így van, amikor az agresszív apa (tettes) veri a gyerekeit (áldozat) és anya (tanú) védi/ vagy nem védi meg őket, de akkor is, amikor egy hadifogságból kiszabadult túlélőt akár évekkel, évtizedekkel később a terapeuta (tanú) meghallgatja, támogatja, segíti. Nem csak egyénileg, a közösségek és a társadalom szintjén is tanúskodunk a médián, az oktatáson keresztül, egészen a törvényekig, bíróságokig. De akkor
Miért az áldozatot hibáztatjuk?
Míg a véletlen balesetekben, vagy a természet által bekövetkező sérültekkel többnyire megértők, együttérzők vagyunk, addig az emberek által szándékosan okozott gonoszságot sokszor és sokan képtelenek vagyunk elviselni. Ilyenkor egyénileg és társadalmilag is a jól ismert elhárító mechanizmusokat alkalmazzuk: elfojtunk, tagadunk, izolálunk, elhallgatunk, relativizálunk, racionalizálunk és hibáztatunk. Méghozzá az áldozatot! De vajon, miért nem az elkövetőt? Ennek sajnos több oka is lehet. Az egyik, hogy az elkövető semmi mást nem vár el a tanútól, minthogy ne tegyen semmit, maradjon passzív. Ez nyilvánvalóan könnyebben megtehető, kevesebb erőfeszítést és még annál is kisebb kockázatot rejt. Mivel az erőviszonyok az elkövetőt támogatják, az áldozat oldalára állással a tanú saját magát is veszélyeztet(het)i. Elég csak Semmelweis Ignác (tanú) sorsára gondolnunk, akit az orvostársadalom (tettes) és végül a saját családja is inkább elárult, elmegyógyintézetbe zárt (és tán meg is ölt) semmint, hogy meghallja a szülő nők (áldozatok) érdekében tett „tanúvallomását”. Ám az események le nem tagadható veszteségeiért időnként valakit mégiscsak felelőssé kell tennünk, és ha a sors, vagy a Jóisten épp nincs „kéznél”, marad a már amúgy is kiszolgáltatott és gyenge áldozat.
Tanúskodni kockázatos
A másik egy talán még ennél is mélyebben fekvő konfliktust hoz a felszínre, azt ugyanis, hogy szembenézni egy embertársunk gonoszságával tudatosan, vagy öntudatlanul felszínre hozhatja a bennünk élő gonosszal való kapcsolatunkat, megkérdőjelezheti létünk értelmét, alapvető emberi értékeink helytállóságát. Hiszen, ha a tettes is emberi lény, ahogyan mi is, akkor nekünk is képesnek kell lennünk ezekre az aljasságokra. Iszonyú gondolat, rettenetes felismerés, mely elől védelmet a tagadás, némi felmentést pedig az áldozat hibáztatása adhat. A ma ismét reneszánszát élő spiritualitás fent citált „megbocsátás cunamija”, akárcsak az áldozathibáztatás sokszor pontosan ebből gyökerezik. Zsákutca pedig minden, ami nem engedi látni és érezni a valóságot, mert ahogyan Jung mondta:
„Nem az ébred fel, aki fénylő figurákat képzel el, hanem aki szembenéz az árnyékkal.”
Lehet azonban egy nagyon is személyes okunk, nem kiállni a tanú mellett, az pedig a saját múltunk mélyre temetett rémeinek árnyképe. Ha ugyanis magunk is szenvedünk, szenvedtünk bizonyos helyzetektől, de még nem sikerült átmennünk a tudatosítás, emlékezés, harag, fájdalom és gyász gyógyító folyamatain, avagy még rosszabb esetben, ha mi is voltunk elkövetők, akkor így, vagy úgy, de nem áll érdekünkben mások fájdalmának elismerése sem. Bár szeretünk úgy gondolni a súlyos (lelki) sérülésekre, mint elszigetelt jelenségekre, ne feledjük, a traumák kisebb vagy nagyobb mértékben valamennyiünk életének részei.
Beszéljünk róla, hagyjuk, hogy mások is ezt tegyék, gyógyítsuk meg egymást, mert egészen bizonyos, hogy addig nem tudunk egészségesebb, boldogabb társadalmat építeni.
A cikk írója Biró Gabriella www.inspirator.hu