Gyomorgörcs, gombóc a torokban, zsibbadó karok, elnehezülő mellkas…
Ismerős valamelyik? Neked hogyan szokott üzenni a tested? Észreveszed egyáltalán a jelzéseit? Vagy csak akkor kapsz észbe, mikor már elárasztanak a testi érzetek, és megijesztenek?
Fejünkbe zárva
Mindannyian ismerjük azt a jelenséget, amikor lassan már a tűréshatárunk végére érkezünk, de mégsem mondunk nemet egy feladatra vagy kihívásra. Hiszen nem okozhatunk csalódást, nem ezt várják tőlünk, és egyébként is bírjuk még, hiszen fiatalok vagyunk. Az olyan mondatok, melyekkel ismerőseinket és barátainkat biztatni szoktuk, is csak ezt erősítik: Ne add fel! Fejben dől el! Légy erős! Ki kell bírni! Ami azt jelenti, hogy hagyd figyelmen kívül a tested jelzéseit, azért hogy ezt a kivételes megbízatást még teljesíthesd. Önmagában természetesen nincsen azzal probléma, ha néhány rendkívüli és valóban fontos helyzetben képesek vagyunk tartalékaink összegyűjtésére, és az erőn felüli kitartásra. De meddig lehet bírni, ha mindennap ezt csináljuk? Vajon tényleg mi döntjük el, hogy melyek a fontos kihívások életünkben?
Ha visszatekintünk az előző évszázadra, láthatjuk, hogy a nélkülözés, a társadalmi egyenlőtlenségek, és a világháborúk okozta nehézségek olyan helyzetbe sodorták elődeinket, hogy kénytelenek voltak háttérbe sorolni mentális és fizikai szükségleteiket a túlélés érdekében. Az éhező, megfélemlített, bujkálásra kényszerített emberek képesek voltak elnyomni, elfojtani érzelmeiket és vágyaikat, hogy védhessék szeretteiket és saját életüket. Abban a helyzetben ez a képesség segítette őket, a túlélésüket szolgálta. Akkor és ott ez volt az adaptív viselkedés.
Generációs minták
Az elmúlt évtizedek számos pozitív irányú társadalmi változást hoztak, de az elődök megküzdési módja sok családban érdemi változás nélkül szállt tovább az utódokra. A családi modell tettek és szavak útján hagyományozódik a fiatalabb nemzedékre, és mi valódi megértés nélkül visszük tovább magunkkal azokat a parancsokat, amiket eltanultunk felmenőinktől: Dolgozz! Ne beszélj róla! Ne mutasd ki, ha fáj! Kibírod!
Annak ellenére, hogy ma már a lehetőségeink szinte korlátlanok, és az életünket közvetlenül veszélyeztető helyzetek is megfogyatkoztak, megfigyelhetjük, hogy a
folyamatos elvárások és az állandó verseny ugyanúgy túlélő üzemmódban tartanak bennünket, mint annak idején a félelem és a éhínség tartotta a felmenőinket.
Ugyanazt a reakciót adjuk, mintha az életünkért küzdenénk. Azonban ez a működésmód (ritka kivételektől eltekintve) nem tartható fenn folyamatosan, előbb-utóbb a test lázadni kezd a folyamatos megterhelés és kizsákmányolás ellen, és bekövetkezik a fizikai és/vagy mentális összeomlás. Bizonyos szenvedélybetegségek is ehhez a jelenséghez kapcsolhatóak, hiszen sokan már csak tudatmódosító szerek használata mellett képesek elviselni így a mindennapok kihívásait.
Ha ez a működésmód ismerős számunkra, úgy érdemes lehet megállni és egy pillanatra befelé figyelni. Az alábbi kérdések segíthetnek bennünket abban, hogy pontosabb képet kapjunk arról, milyen hiedelmek irányítanak minket, milyen múltbeli tapasztalatok állhatnak elfojtásaink és mindennapi életvezetésünk hátterében.
Mit hoztam otthonról? A szüleim hogyan küzdöttek meg a nehézségeikkel? Ki tudták mutatni, ha rossz volt nekik? Tudtak róla beszélni? Mit tanultam a szavaikból és mit a tetteikből?
Hogyan jelez a testem, ha kellemetlen helyzetben vagyok? Ha izgulok, vagy ha félek? Ha olyan dolgot kell tennem, amit nem szeretek? Ha olyan emberekkel kell beszélnem, akik feszélyeznek? Milyen emlékeket őriz a testem ezekről az érzésekről?
Hogyan reagálok a vészhelyzetre? Lefagyok és passzív leszek? Agresszív érzések kerítenek a hatalmukba és támadok? Vagy elmenekülök a helyzetből? Ezt mikor és ki “tanította” nekem? Mikor volt ez a megfelelő védelmi reakció az életemben?
Melyek azok az érzések, amiről azt gondolom, hogy kimutathatóak, és hogy a környezetem képes elviselni őket? Melyek azok, amikről azt érzem nem fejezhetem ki? Mi történne, ha megtenném? Vajon honnan ered ez a fantázia?
Milyen tapasztalatra tettem szert a múltban, ami ehhez kapcsolódik?
Miről szól a teljesítményem? A győzelemről? Arról a félelemről, hogy lemaradok másoktól? A megfelelésről? Esetleg kompenzálok valamit? Pontosan kinek is próbálok teljesíteni?
Tudom, hogy én magam mire vágyom? A testem hogyan fejezi ki, ha szüksége van valamire? Képes vagyok ezt szavakba önteni anélkül, hogy bűntudatot éljek meg közben? Vajon miért gondolom, hogy nekem nem jár?