Ha a szobádban lévő virág nem virágzik, mire gondolsz? Talán arra, hogy nem érzi jól magát most ott, ahol van, talán több napfény kellene neki, vagy máshogy kellene gondoskodni róla.
És ha te nem „virágzol”, ha egyszerűen csak egyre több szürkeség és megalkuvás lengi körbe a napjaidat, egyre nehezebben találsz bármi motivációt is arra, hogy kikelj az ágyadból reggel, vagy elindulj a szokásos közösségedbe, akkor mi jut először eszedbe?
Talán az, hogy veled lehet a baj. Hogy ez biztos csak egy átmeneti időszak, hogy csak nem tudod eléggé értékelni azt a sok jót, amit adott neked az élet, és hogy oké, hogy most nem olyan jó, na de mi a garancia arra, hogy bármikor is, bárhol máshol jobb lenne.
Erre gondolsz, mert ezt hallottad és láttad egész életed során: hogy ha bántanak, csak fordítsd el a fejed, hogy neked kell a nagyobb embernek lenni. Hogy nem igaz, hogy nem bírod ki, hát látod, hogy anyád is mennyi mindent kibírt. Hogy azért csak nem lehet az olyan rossz, és látod, Julika a szomszédból milyen jól érzi magát, pedig… Hogy amúgy is, „ha belül béke van, akkor kint is jó lesz minden”.
Úgyhogy el is hitted ezt, ezért ha rosszul érzed magad, lassan már el is felejtesz kifelé tekinteni az okokért. Inkább megpróbálsz dolgokat: változtatsz az étkezéseden, vitaminokat szedsz, esetleg ráveszed magad, hogy tornázz, vagy azokra a dolgokra összpontosíts, amiért hálás lehetsz. Elmész egy kommunikációs, vagy önbizalom tréningre. Esetleg igyekszel a másik kedvére tenni még jobban.
De nagyon sokszor eltelik rengeteg idő, és úgy igazán semmi sem változik. És lassan nem hagy nyugodni az érzés.
Valami egyszerűen nem oké.
Valamiért újra és újra észreveszed magadon, hogy összeszorul a gyomrod, ha bizonyos emberek körül kell tartózkodnod. Hogy a munkában örülsz annak, ha megúszod a napot anélkül, hogy valamely kollégád vagy főnököd megalázzon. Hogy nem baj, hogy mások után nézeget a párod, a lényeg, hogy azért sosem hagyna el. Hogy már nem is tudod milyen az, amikor valaki tényleg lát, és értékel téged, és azt, amit teszel. Hogy milyen nem ezer megalkuvást kötni azért, hogy azt érezd, hogy szeretnek.
Mert teljesen megfeledkeztél arról, hogy – Feldmár András pszichoterapeuta szavaival élve
sosem csak történnek a dolgok, hanem mindig valaki csinál valakivel valamit.
És az, hogy én nem érzem magam jól a társaságodban nem jelenti azt, hogy rossz ember vagyok. De azt sem, hogy te az lennél. Csak nem tudunk megfelelően bánni a másikkal.
És persze tanulhatnunk rengeteget a másikról és magunkról, idomulhatunk, ez mind a saját döntésünk.
De sosem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy egyszerűen elmehetünk onnan.
Ezt a lehetőséget hajlamosak vagyunk nem komolyan venni, mert amikor gyermekek voltunk, amikor még nem tudtunk gondoskodni magunkról, akkor nem mehettünk el, hanem azzal kellett megbirkóznunk, ami épp adatott. Ha bántottak, ha simogattak, ha észre sem vettük, hogy bántanak, csak megszoktuk azt, hogy nem törődnek velünk: bárhogy is volt, sokat akkor nem tehettünk ellene.
De bármilyen is volt gyermekkorunk, valójában azzal az egyszerű ténnyel, hogy felnőttünk, nem vagyunk már kiszolgáltatva senkinek és semminek ilyen mértékben, csak annyira megszoktuk ezt a börtönünket, hogy nem akarjuk észrevenni, hogy már rég nálunk van a kulcsa.
És igen, nem kell gondolkodnunk azon, hogy miért bántanak, nem kell megértenünk mindent. Elsétálhatunk, és kereshetünk olyan embereket, olyan közeget, munkahelyet, ahol egyszerűen jó. Mert nem tartozunk senkinek azzal, hogy maradjunk helyzetekben, ahol nem érezzük otthon magunkat, de magunknak tartozunk azzal, hogy felelősséget vállaljunk saját boldogságunkért, ezért érdemes újra és újra megkérdezni magunktól:
„Vajon tényleg itt akarok lenni, ezt akarom csinálni,
vagy csak maradok, mert…?”