Az elmúlt tizenkét évben rengetegszer hallottam huszonéves és harmincas klienseimtől: Le vagyok maradva a kortársaimhoz képest. Már késő, hogy más egyetemre menjek tanulni. Elkéstem azzal, hogy más pályát válasszak. Már nem itt kellene tartanom.
Sokszor visszakérdezek: Miért hol kellene tartania? Valószínűleg épp ott, ahol tart. Ahova az addigi képessége, tapasztalatai, erőforrásai, lehetőségei stb. birtokában eljutott. Ott kell tartania, ahol van, mert ez az ő útja, ez a tempója.
Az elkésettség érzése rendkívül sok szorongást okoz. Az elménk folyamatosan dolgozik azon, hogy másokhoz hasonlítson bennünket. A közösségi médiában látszólag mindenki sikeres és boldog és azonnal arra koncentrálunk, amiben mi úgy véljük, hogy le vagyunk maradva. Ez hatalmas csapda, mert az összehasonlításból nem szoktunk jól kijönni.
Az elkésettség érzésével bántjuk magunkat, mert azt üzenjük magunknak, hogy nem csinálunk, csináltunk valamit elég jól, lemaradtunk, nem tudjuk hozni a szintet, nem vagyunk elég jók. Ezeknek a hiedelmeknek gyermekkori gyökerei vannak, amelyeken érdemes szakemberrel dolgozni.
Szerintem az elkésettség érzés csak egy kifogás arra, hogy valamit ne tegyünk meg. Olyan nagy teljesítményeket leszámítva, amelyekre gyerekkortól kell készülni (olimpiai bajnokság, világhírű művésszé válás), azt gondolom, hogy nem vagyunk elkésve semmiről. Csak meg kell hoznunk a döntést és tenni a dolgunkat, folyamatosan, a nehézségek ellenére is. És ez az, amire kevesen képesek: könnyebb azt mondani, hogy elkéstem, mint megtanulni egy új foglalkozást, felépíteni egy vállalkozást stb. Mindig vannak versenytársak, van konkurencia, ugyanakkor nagy a piac, mindig van hely az új résztvevőknek. A kérdés, hogy eleget teszünk-e annak érdekében, hogy új szereplőként megjelenjünk a palettán?
Azt is meg szoktam kérdezni a klienseimtől, hogy hol van leírva, kőbe vésve, hogy kinek mikor hol kell tartania? Mert én nem tudok ilyenről, A szülésnek vannak biológiai határai, de már ez sem evidencia, a korábbi határok elmozdultak. Mi a garancia arra, hogy aki huszonévesen házasodik, annak jól működik majd a házassága – az élete végéig? Miért ne lehetne éretten párt találni? Ki állítja, hogy aki később kezd el dolgozni, mint a kortársai, az soha nem éri utol őket? Könnyen lehet, hogy aki előbb indul – előbb kap szakmát, előbb házasodik –, az majd elkényelmesedik.
Nincs biztos recept. Egyéni utak és sorsok vannak.
Csak az fontos, hogy cselekedjünk és tartsunk ki a szándékunk mellett. A váltástól se féljünk! Ne dőljünk be az indoknak: de már annyi évem benne van. Igen, benne van – és talán pontosan ennyi van benne! Ugyan ez elveszett költség, azaz erőfeszítés, de ezzel nem érdemes már foglalkoznunk. Ha erre alapozzuk a döntésünket, akkor tévútra kerülünk. A tízéves barátságban, ahol az egyik fél nem érzi jól magát, benne kell maradni? A hatéves párkapcsolatból nem szállhatunk ki? Ha húsz éve egy városban lakunk, nem költözhetünk el? Ha öt éve ugyanaz a munkánk, nem változtathatunk?
De. Mindig nézzük meg, mennyire csapjuk be magunkat a kifogásokkal és mi áll igazából amögött, hogy nem merünk lépni.
Az életünk végén, ha úgy adódik, hogy megbánunk valamit, akkor nagy eséllyel ott lesz az, amire azt mondtuk: már elkéstem róla.