Nem minden gyermek kérné azt, hogy megszülessen

Még azok a gyermekek is, akiket teljes szívükkel akartak, akik egy biztonságos térbe születtek, olyanokhoz vagy olyanhoz, aki bevállalta, hogy mindent megad számára, oly gyakran szenvednek különböző pszichológiai problémáktól.

Fokozottan van ez így azokkal, akiknek nincs ekkora szerencséjük, és nem kell odáig elmenni, hogy valaki szexuális abúzusból szülessen, vagy egy traumás kötődésbe, függőségbe, mélyszegénységbe, stb, éppen elég nagy seb, ha a csecsemő azt éli meg, hogy őt nem akarják igazán.

Hogy még ha rá is bólintottak – mert valaki nyomta őket -, nem tudnak jelen lenni. Nem tudnak ránézni és azt tükrözni vissza, csillogó szemekkel, hogy édesem, csoda, hogy itt vagy nekünk. Félreértés ne essék, ez a csillogó szemű tükrözés sok nehéz helyzetben lévő embernél, nem „tökéletes” körülmények között is meg tud történni. A lényeg ez az odafordulás, nem az idill, hogy „minden rendben van”. De aki csak rábólint, aki nem akarja igazán, az látszólag aztán lehet, hogy megadja, amit „kell”, tisztába teszi, megeteti, elviszi oviba és suliba, de közben a kicsi fogantatása óta éhezik, mert nem kapja meg azt az érzelmi táplálékot, amire szüksége lenne ahhoz, hogy egyáltalán elindulhasson az életben, hogy azt mondhassa a világnak, szia, megjöttem.

Ezt a hiányt aztán cipeli, ha nincs olyan kiváltságos helyzetben, hogy hosszú éveket tudjon járni terápiába. Sőt, valószínűleg valamennyire akkor is, mert nem tudunk a bőréből kibújtatni senkit, nem tudunk új alapélményeket hazudni neki, vagy azt mondani, hogy ez nem is annyira fájdalmas, ha éget, mint az izzó vas. És minél korábbi egy ilyen tapasztalás, annál érthetetlenebbül kínzóbb, annál mélyebben hálózza át az idegrendszerünket arra, hogy azt tekintsük alapigazságnak. „Engem még a saját szüleim sem akartak. Akkor értéktelen vagyok, hogy akarhatna bárki?” – Általánosíthat tévesen.

Csak arra taníthatjuk meg, hogyan tudja jobban tartalmazni ezt a hihetetlen fájdalmat, hogyan választhatja az életet ennek ellenére is. Ha pedig nem tartozik ebbe a „krémbe” (mert a jelenlegi mentál-egészségügyi ellátottság csak magánellátásban teszi ezt lehetővé, és ott is rendkívül túlterheltek a szakemberek, ráadásul egy ilyen intenzív és hosszú terápiánál a költségek több millió forintra rúgnak), akkor egy életen át fogja cipelni.

Mert élni ezzel a sebbel olyan, mintha egy börtönben lennél, amiből képtelen vagy kiszabadulni, és mindegy, hogy közben változik és csillog körülötted minden, talán érteni sem fogod, hogy miért szenvedsz, csak kínlódsz és nyűglődsz és megtanulod valahogy elfojtani, időszakosan elfedni ezeket a fájdalmakat. Ez könnyebb esetben lehet mondjuk csak egy űr, egy nemkívántság érzés, de sokszor mondjuk az évtizedeken át tartó depresszió, szorongásos zavar, szer-vagy alkoholfüggőség, és nem ritkán akár rendkívül rosszul funkcionáló személyiségszerkezet kialakulásához is hozzájárulhat.

Pszichológusként pedig, a másik oldalról gyakran hallom azt a mondatot hasonló helyzetbe születőkkel, hogy „én nem kértem, hogy megszülessek.”

Értem, hogy azt akarjuk ráhúzni, hogy a magzat a szívhangon keresztül üzenhessen a szülőknek, de honnan jön a gőg, hogy mi olvassuk a gondolatát, és feltételezzük, hogy egy ilyen helyzetben lévő kicsi azt kérné, hogy megszülessen? Miért gondoljuk olyan vattacukros ajándéknak az életet, amibe épp elég csak megérkeznünk, és felejtjük el azt a sokszorozott, prolongált gyötrelmet, aminek a gyermek és szülő is ki lesz téve ebben az esetben?

Ha mondhatna valamit, talán inkább azt mondaná, anya, elég szenvedés van amúgy is a világban, gondold végig, hogy te tudsz-e teljes lelkeddel a bástyám lenni.
Azt mondaná, olyan kapcsolatba szülj meg engem, ahol tudnak téged tartani, mert mostantól amikor téged elejtenek, azt én is érezni fogom.
Azt mondaná, gondolj bele abba, hogy nem csak arra vagy-e kész, hogy anya legyél, hanem arra is, hogy boldog anya, mert így lesz esélyem teljes emberré válni nekem is, mert különben egész életemben azon fogok gondolkodni, vajon mi a gond velem, vajon hogy lehetnék én jobb.

 

Néhány empirikus tanulmány a témában való tájékozódáshoz:
(1) (2) (3) (4) (5)

Csirmaz Luca
Csirmaz Luca
Csirmaz Luca vagyok, pszichológus, a PszichoLive szakmai vezetője. Hiszem, hogy együtt könnyebb, hogy önmagunkon dolgozni a legnagyszerűbb dolog amit tehetünk, és hogy mindenki megérdemel egy szeretetteljes környezetet és csillogó szempárokat - beleértve azt is, amikor tükörbe néz.

Népszerűek

Az öt legfontosabb dolog, amit Dr. Vekerdy Tamás tanított nekünk

1. Nem az teljesít majd igazán jól a "kemény, versengő, taposó" felnőttéletben, akit már gyerekkorában is "kemény, versengő, taposó" körülmények között neveltek. Éppen ellenkezőleg....

A mérgező emberek 5 leggyakoribb működése

Mindannyian ismerünk közelebbről vagy távolabbról olyan embert, aki rendre furcsa, nyomasztó érzést kelt bennünk, ráadásul erre sokszor csak akkor ébredünk rá, amikor már az...

Elszürkülni a másik mellett – Így marcangol szét lassan az érzelmi bántalmazás

A bántalmazás nem feltétlenül bántalmazásnak indul – intő jeleit egy kapcsolat elején olykor nehéznek tűnhet kiszűrni, és sokszor mire felszínre jön a másik „valódi...

A nárcisztikus szülő gyermeke örökké a „nem elég jóság” árnyékában élhet – 5 jel, hogy felismerd

„Ha egy mondatban kellene jellemeznem, milyen érzés egy ilyen örömgyilkos édesanyával élni egy életet, akkor annyit mondanék, hogy olyan, mintha rátett volna a hátadra...

Gázlángozás – A manipulációs stratégia, mely eléri, hogy őrültnek gondold magad

„Oh, ugyan már! Soha nem mondtam ilyet! Csak túlságosan érzékeny vagy. Nem tudom, hogy miért csinálsz akkora ügyet ebből…” – ha ismerősek ezek a...