Frank svájci ideggyógyász és pszichoterapeuta a 20. század eleji években végzett egy nagyon egyszerű kísérletet, amelyből kiderült, hogy az emberi pszichében spontán késztetés van magát vizuális fantáziában, azaz képekben megjeleníteni. Ha egy egészséges vagy neurotikus személy ellazult állapotban fekszik a díványon csukott szemmel, passzívan, semmit sem akarva, bizonyos időn belül egy különös vizuális szcénát érzékel a szeme előtt. Ezek lehetnek absztrakt minták, vagy figurák is, afféle álomszerű „belső mozi” jelenik meg, melynek az álmodással szemben tudatában vagyunk, hogy nem valóság. Az érzelmi bevonódás ennek ellenére jelentős lehet, és a belső képekkel való munka nem csupán érdekes, de lelki egészségünk megértésében és gyógyításában is fontos szerepet játszhat.
Hanscarl Leuner klinikai megfigyelésein keresztül alkotta meg a katatím imaginatív pszichoterápia (KIP) módszerét az 1950-es években. Észrevette, hogy a spontán imagináció során bizonyos motívumok, képek jellemzően megjelennek az emberek nagyrészénél. Ilyen például a jelenleg a terápia alapszintjét képező virág, hegy, vagy ház. De hogyan ismerhetjük meg magunkat és gyógyulhatunk ilyen, látszólag nagyon általános és egyszerű szimbólumokon keresztül?
A magyarázathoz a projekció fogalmát kell megértenünk, melyet a klasszikus pszichológiai tesztekből már ismerhetünk: ezen az elven alapszik például a „tintapacás” Rorschach-teszt, vagy a történetalkotásra késztető és ezáltal az egyén motivációit és szükségleteit tükröző Tematikus Appercepciós Teszt. Lényegük, hogy a konkrét, objektív ingeranyagra (ami a Rorschachban egy tintapaca, jelen esetben pedig például egy ház) rávetül mindaz, ami a személyen belül van: a pszichés konstelláció, az aktuális érzelmi állapot, így az adott inger mindenkinek mást jelent, másképp jelenik meg, transzformálódik azáltal, ki az, aki épp azt szemléli. Vagyis ahogy egy-egy felhőfoltban mást és mást látunk meg, ugyanúgy másképp észlelünk egy-egy táblát a Rorschach-tesztben, és lesz különböző a lelki szemeink előtt megjelenő ház vagy virág a KIP-ben, számot adva mindarról, milyenek vagyunk mi, vagy milyen problémákkal küzdünk éppen.
A KIP a pszichoanalitikus elméleteken nyugszik, a „katatím” kifejezés ezen tudattalan érzelemtelített szimbolikus projekciókra vonatkozik, míg az „imaginatív” arra az elsődleges folyamatra utal, mely a kora gyermekkori élményvilág jellemzője, hiszen nem mindig voltak szavaink arra, amit látunk, megélünk, ilyenkor működésmódunkat a képek és érzelmek dominálták.
Az imaginációk a reflektáló gondolkodástól viszonylag szabadon keletkeznek, így csak kevéssé hozzák működésbe az énvédő mechanizmusokat, vagyis a tudatalatti történéseket könnyebben megérthetjük, megváltoztathatjuk általuk. Ezek a primer képek aztán összekapcsolódnak a verbális feldolgozással, ezáttal a kognitív szinten is megértést, fejlődést hozva.
A folyamatban egy ellazult állapotot indukálva történik az imagináció, ahol a terapeuta végigköveti ezt a folyamatot, beszélgetnek arról, mi történik a kliensben, biztatja a kép további megismerésére, a részletek szemlélésére, megjelenő akadályok leküzdésére. Például a hegy hívóképnél, ha megjelenik valamilyen hátráltató tényező, túl meredek a hegy, vagy nincs út, amely felvezetne, a pszichológus segítheti a klienst abban, nézzen körbe még jobban, figyelje meg, vannak-e olyan lehetőségek, melyeket eddig esetleg nem vett észre. A szimbólumokkal történő munka visszahat arra, milyen a személy énképe, vagy hogyan képes megküzdeni például az életében lévő teljesítmény-helyzetekkel, kihívásokkal, és ezáltal különösen indukált például szorongásos problémáknál, de a pszichoszomatikus betegségekre is sokszorosan dokumentált a hatása.
Leuner rengeteg ilyen esetről beszámol. Például egy 30 éves, pajzsmirigy-beteg munkaképtelen nő esetében, amikor „utolsó lehetőségként” a pszichiátriai kezelés előtt még megpróbálkozott a kezeléssel. A nő sokat sírt, nem tudott felkelni az ágyból, az erős szorongásoldók nem segítettek, és a pajzsmirigy-kezelésre sem reagált. Egy sikertelen autogén tréninggel történő próbálkozás után Leuner a KIP eszközei felé fordult, főként a forrás- és tengermotívumokkal dolgozva.
„Volt kedve bemenni az óceánba. A valóságban szeretett nagyokat úszni, és most elképzelte, hogy úszik. Húsz perc után félbe kellett szakítanom, mert az a benyomásom támadt, hogy különben nem is akarna kijönni. Ezt követően úgyszólván kvázi hidroterápiás kúrává alakult a dolog. Nem volt szükség az óceánra, elég volt felduzzasztani a forrást. Elképzelte, hogy kezét-lábát bemeríti a vízbe, és egészen felfrissül, mintha vidéken pihent volna. A víz a legcsodálatosabb közeg volt számára. Hat ülés után a kliens észrevehetően javult. Nyolc nap múlva, amikor a férje meglátogatta, elment vele sétálni, míg korábban az ágyát sem volt képes elhagyni. Hamarosan elutazott vele egy hegyvidéki üdülésre és nagyszerűen rendbe jött. Úgy tűnt, hogy a korábban hatástalan gyógyszerezésre is reagált, végül pedig a pajzsmirigy-működést befolyásoló gyógyszereket is abba lehetett hagyni.”
Egy másik fejezetben egy beszédzavaros 18 éves fiatal esetét említi. Négy éve fennálló, komoly dadogása volt, melyen más módszerekkel javulást értek el, de nyomokban minden ellenére fennmaradt. Jellemzően mindig akkor jelent meg, amikor a kliens apja jelenlétében akart megszólalni, vagy amikor a munkahelyi főnökével kellett beszélnie.
„Nem kellett nagy pszichodinamikai értelmező képesség, hogy kikövetkeztessem a páciensem nehézségét a tekintély-figurákkal. Úgy érezte, nem tud magabiztos lenni a kiválónak tekintett apai figurákkal összehasonlítva magát. A hegy-motívum lehetséges jelentéseire alapozva a hegymászás imaginálását javasoltam neki. Egy gúla-alakú hegyet képzelt el, és képes volt felmászni rá, egy cikcakkos nehéz ösvényen. Miközben nézte a feltáruló panorámát a csúcsról, egy távolabbi, még magasabb és hatalmasabb, szélesen elterülő masszívumot látott a völgy másik oldalán, a csúcsán egy hatalmas kilátótoronyban. Nyilvánvaló volt, hogy a meghódított hegy annak a teljesítmény-szintnek felelt meg, amit saját magának szabott, és ami jelentősen alatta maradt a völgy túloldalán lévő monstrumhoz képest. Hasonlóképpen kitűnt, hogy ez utóbbi, csúcsán az erős toronnyal, a férfiasság tipikus freudi szimbóluma.
Ebből alakítottam ki a következő hipotézist: ha sikerül megmászatnom a pácienssel az atyai hegyet, tornyostul, akkor változás következhet be az apai tekintéllyel való kapcsolatban. Ennek megfelelően irányítottam őt. Átvándorolt a völgyön és kapaszkodott felfelé a hatalmas hegyre, és bár nehézségekkel, de felment a hegy tetejére. Az utolsó pillanatban égiháború fenyegetett, és nagyon kellett a támogatásom, hogy fel merjen menni, végül nagyon büszke volt magára. (…) Amikor három nappal később megérkezett, azonnal közölte, hogy a beszédzavara nyom nélkül eltűnt, és bárki jelenlétében képes folyékonyan beszélni, sőt, ellentmondani is.”
Felhasznált irodalom
LEUNER, H. (2013) A katatím imaginatív pszichoterápia alapjai. Animula Kiadó, Bp.
A képek forrása: Unsplash