A mindennapjaink során sokszor találkozunk a csend és a hallgatás témájával, még akkor is, ha ennek nem feltétlenül vagyunk tudatában. „Hallgatni arany” – szoktuk mondani, amikor jelezni kívánjuk, hogy nem feltétlenül mindig a szószátyárság a követendő út. „Kínos csend” – mondjuk akkor, amikor például egy társaságban hirtelen mindenki elhallgat, és senki nem dob fel új témát. De miért is kínos a csend? Hiszen a csend máskor, máshol vagy éppen más embereknek a megnyugvás, ellazulás tere. Hova is tegyük akkor a csendet és a hallgatást magunkban?
Fontos tehát megtalálni annak a módját, hogy kifejezzük, mi is a hallgatásunk oka. Lehet időt kérni gondolkodásra, sőt elmondani azt is, ha nehéz érzéseink lettek, és az ezekkel való szembesülés (vagy éppen megküzdés) idejére szeretnénk egy kis csendet kérni. Ezzel kifejezzük saját határainkat, ügyesen képviseljük azokat, mégis anélkül tesszük ezt, hogy a másikat megbántanánk vagy elbizonytalanítanánk. Sok konfliktust kerülhetünk el ilyen módon.
Jó kis szerepegyüttállás szokott lenni – és különösen egy-egy párterápiás ülésen feltűnő a megjelenése – a „beszédes” és a „csendes” felek kapcsolata. Na, persze ez nem véletlen, gyakori, hogy egy pár tagjainál egy tulajdonság két ellentétes pólusa jelenik meg. Ez az együtt eltöltött idő alatt is könnyedén kialakulhat. Például, ha az egyik fél mindig rendet tart, akkor a másik lehet rendetlen. Ugyanígy, ha az egyik fél gondoskodik arról, hogy soha ne legyen kínos csend, a másik megengedheti magának, hogy ő legyen a csendes fél. Ez működhet hosszú időn át jól, de az is lehet, hogy valamelyik fél elfárad ebben.
A csend tehát sokféleképpen jelenhet meg különféle kapcsolatainkban. Bár társadalmunkban – még ha kimondatlanul is, de – elvárás, hogy egy társaságban aktívan folyjon a kommunikáció, mégis fontos erőforrás lehet, ha tudunk hallgatni is. Jó, ha vannak olyan emberek körülöttünk, akikkel a csend nem kínos, hanem lehet a megnyugvás, az elmélkedés ideje. Mert megengedhetjük magunknak, hogy néha a csend beszéljen helyettünk.