Az egyszeri, vagy hosszantartó, ismételt pszichés trauma túlélői lehetnek természeti katasztrófa, baleset, háború, politikai üldöztetés vagy akár a saját családjuk áldozatai.
Judith Herman „Trauma és gyógyulás” című könyve minden túlzás nélkül forradalmi mű, mely sokrétű és mégis mély áttekintést nyújt mindezen pszichés traumák kutatásáról, annak történelmi, társadalmi hátteréről, mind a terápiás gyógyulás szakaszairól, problémáiról és technikáiról. De könyve fajsúlyát mégis leginkább az általa megjelenített, idézett túlélők rettegése, kétségbeesése, kiüresedése, bénultsága, haragja, fájdalma, szenvedése, bosszúvágya, dühe, felháborodása, gyásza, és végül újjáéledő hite adja. Szinte lehetetlen betekintést adni azon traumák túlélőinek szenvedésébe, akiket egy másik ember igázott le, alázott meg, kényszerített, erőszakolt, tört meg. Bár sokkal többünket érint, semmint gondolnánk, még mindig
Számos tévhit kering a lelki traumák feldolgozását illetően
Az egyik legnépszerűbb, legveszélyesebb és leginkább kierőszakolni szándékozott tévhit, elvárás a megbocsátás. Hogy lássuk, miért, meg kell próbálnunk megérteni, mi is zajlik le egy krónikus pszichés sérülés feldolgozása során.
A trauma, ahogy a leggyakoribb, a családon belüli bántalmazás is – elkerülhetetlen és súlyos veszteségekkel jár. Az így felnőtt gyerekek sosem tapasztalják meg a biztonságos kötődés élményét, elveszítik gyerekkorukat, testi integritásuk érzését, sérült kapcsolataikban és önmagukkal kapcsolatos érzéseikben pedig kimondhatatlan fájdalommal szembesülnek újra, meg újra. A trauma okozat veszteségeket, így az elveszített gyerekkort is a gyász segít feldolgozni, mely folyamat szakaszai: a tagadás, a harag, az alkudozás, a depresszió és végül az elfogadás. A társadalmilag elfogadottabb veszteség élmények, mint szerettünk elvesztése, halála során is sokszor elakadhat a gyász fenti folyamata akár már az első fázisban. Csakhogy ilyenkor a tagadás nem külső, hanem elsősorban belső kényszer.
Ám az elveszített gyerekkor fájdalmának, szexuális erőszak traumájának, vagy a más emberek által szándékosan okozott kegyetlenségek (pl. háború, politikai fogság) rombolásának nagy része láthatatlan és feldolgozatlan marad, melyben nagy szerepe van a környezet tagadásának és sokszor erőszakos „megbocsátási” elvárásának is, mely ismételt megrázkódtatást és akár élethosszig tartó csapdát jelent az áldozat számára.
Mivel ezek a traumák a legalapvetőbb emberi kapcsolatokat kérdőjelezik meg, a világban működő rend, biztonság és jóság értékeit rombolják, az emberi élet értelmébe vetett hitet zúzzák széjjel, e pusztulást mélységes és ezért soha véget nem érőnek tűnő gyász kísérheti. Egy 74 éves özvegy aki túlélte a náci holokausztot, így beszél erről: „Ha minden elveszített ember meggyászolása csak egy évig tart és 107 évig élek és így minden családtagomat meggyászolom, akkor is, mi lesz a többi hatmillióval?” A egyes túlélők azért rettegnek a gyásztól, mert tudattalanul úgy érzik, lehetetlen a végére jutniuk, és örökre maguk alá temetik őket. Vannak, akik büszkeségből állnak ellen a gyásznak, mert azt hiszik, hogy gyásszal az elkövető győzelmét bizonyítják. Pedig
A gyász nem a megalázottság jele, hanem a bátorságé
A túlélő – legyen bár politikai fogoly, megerőszakolt nő, bántalmazott gyerek vagy háborús veterán – csak minden vesztesége meggyászolásával fedezheti fel magában elpusztíthatatlan belső forrásait. Hogy a túlélő elkerülje a gyász fájdalmas folyamatát, három elkerülő út áll rendelkezésére. A bosszú, a kárpótlás, de vajon mi lehet a harmadik?
A bosszúról szóló fantáziák a traumatikus emlék tükörképei, melyben az áldozat és az elkövető szerepe felcserélődik. Az elszenvedett igazságtalanságok megtorlásra ezekben a képzetekben azt a misztikus, gyermeki vágyat fejezik ki, olyan túlélő azáltal szabadulhat meg a trauma okozta sérülésektől, ha mindent visszaad az elkövetőnek. Megszégyenített dühében az áldozat ilyenkor azt képzeli, hogy a bosszú az egyetlen lehetőség kontrollérzete helyreállítására. A bosszú azonban sohasem ad valódi szabadulást, csak egyre mélyebbre löki az áldozatot, fokozza az amúgy is borzalmas érzéseket, hiszen a túlélő nemcsak az elkövetőt, hanem lassan önmagát is szörnyetegnek érzi. Az felfokozott érzelmi telítettség miatt pedig
A bosszú megerősíti a tettes és az áldozat közötti kínzó lelki kapcsolatot
Bár bosszú gondolata természetes és nem érdemes mindenáron elfojtani, ám a túlélőnek előbb utóbb meg kell békélnie azzal a gondolattal, hogy nem lehet kiegyenlíteni a számlát. Ha biztonságos környezetben a túlélő megélheti haragját, a tehetetlen dühből fokozatosan a jogos felháborodás, önmagáért való kiállás és gyógyulása iránti elkötelezettség születhet.
A jogos kárpótlás gyakran ugyanúgy a gyógyulás fontos része, ám könnyen ez is csapdává válhat. Ez a kárpótlás lehet anyagi, erkölcsi, fizikai, de többségükben érzelmi, lelki jóvátétel motiválja valamennyit. Ám megszállott hajszolása a túlélő sorsát ugyanúgy az elkövető sorsához köti és a gyógyulás továbbra is az elkövető szeszélyén múlik. Így jár az szülei által bántalmazott gyermek, aki lelke mélyén, tudattalanul még felnőttként is még mindig arra vár, hogy
Szülei egyszer majd megértik, bocsánatot kérnék tőle és megváltoznak
Paradox módon a túlélő csak akkor szabadulhat meg végleg az elkövetőtől, ha egyszer és mindenkorra lemond a bosszú vágyáról és a kárpótlási reményéről is. A gyász elől menekülve a túlélők többsége számára a bosszú gondolata, a harag és a düh is elfogadhatatlan, ezért ők a másik szélsőségben keresik megoldást.
A cikk írója Biró Gabriella www.inspirator.hu
fotó: Pinterest