Elindulni egyedül. Már önmagában ez a gondolat is sokak számára egyszerre izgalmas és félelmetes. Mi van, ha unatkozom? Mi van, ha nem találok társaságot? Mi van, ha valami rosszul sikerül? Talán ezért is meglepő, hogy az elmúlt években látványosan megnőtt azoknak a száma, akik egyedül vágnak neki egy utazásnak. Nemcsak hátizsákos világjárók vagy digitális nomádok, hanem hétköznapi emberek is. Egy hosszú hétvégére, egy városlátogatásra vagy akár egy többhetes külföldi útra.
Elsőre azt gondolhatnánk, hogy ez a magány kultúrájának újabb jele. Hogy egyre inkább bezárkózunk, és már nyaralni sem szeretnénk másokkal. A valóság azonban ennél sokkal árnyaltabb.
A kutatások szerint azok közül, akik egyedül utaznak, sokan kifejezetten olyan programokat keresnek, ahol más emberekkel találkozhatnak. Csatlakoznak szervezett túrákhoz, hostelprogramokhoz, főzőtanfolyamokhoz vagy kisebb csoportos kirándulásokhoz. Vagyis nem feltétlenül egyedül akarnak lenni – sokkal inkább szeretnék maguk eldönteni, hogy mikor, hogyan és kivel kapcsolódnak.
Talán éppen ez a solo travel egyik legfontosabb pszichológiai üzenete: az autonómia.
A felnőtté válás egyik fontos állomása, amikor már nem azért hozunk döntéseket, mert mások is úgy csinálják, vagy mert alkalmazkodnunk kell valakihez, hanem azért, mert számunkra az a megfelelő. Egy egyedül szervezett utazás ennek nagyon kézzelfogható példája. Nem kell heteket egyeztetni a szabadságokról, nem kell kompromisszumot kötni az úti cél, a költségvetés vagy a napi programok miatt. Ha valaki múzeumba szeretne menni, megteheti. Ha inkább egész nap egy tengerparti padon olvasna, azt is.
Ez azonban nem csupán szabadságot jelent, hanem felelősséget is.
Egyedül utazni azt is jelenti, hogy nekünk kell megoldani a váratlan helyzeteket. Ha lekéssük a vonatot, ha eltévedünk, ha nem beszéljük a nyelvet, vagy egyszerűen csak lemerül a telefonunk akkumulátora. Ezek elsőre apróságnak tűnnek, mégis minden ilyen helyzet azt az élményt erősíti bennünk, hogy képesek vagyunk boldogulni.
Albert Bandura ezt nevezi énhatékonyságnak: annak a belső meggyőződésnek, hogy képesek vagyunk megoldani az előttünk álló feladatokat. Sokszor éppen ezek a kisebb sikerek azok, amelyek miatt egy utazás után nemcsak élményekkel, hanem nagyobb önbizalommal is térünk haza.
Persze fontos különbséget tenni az egyedüllét és a magány között.
A magány általában hiányélmény. Vágyunk a kapcsolódásra, de valamiért nem találjuk meg. Az önként választott egyedüllét viszont egészen más. Ilyenkor nem elszigetelődni szeretnénk, hanem teret adni önmagunknak. Megfigyelni, hogyan működünk, amikor senkihez sem kell alkalmazkodnunk. Mit szeretünk valójában? Mire figyelünk fel? Milyen tempó esik jól? Sokszor csak akkor vesszük észre ezeket, amikor végre csend lesz körülöttünk.
Éppen ezért a solo travel sokak számára egyfajta önismereti utazás is. Nem azért, mert minden utazás mély lelki átalakulást hoz, hanem mert kiszakít a megszokott szerepeinkből. Otthon valakinek a munkatársai, szülei, gyermekei vagy partnerei vagyunk. Egy idegen városban azonban egyszerűen csak önmagunk.
Ugyanakkor fontos arról is beszélni, hogy az utazás nem csodaszer.
Sokan egy szakítás, kiégés vagy élethelyzeti válság után döntenek úgy, hogy elutaznak egyedül, remélve, hogy a környezetváltozás majd megoldja a belső nehézségeiket. Bár egy új hely valóban adhat perspektívát és feltöltődést, önmagunk elől nem tudunk elutazni. Ahová megyünk, saját gondolatainkat, érzéseinket és megoldatlan kérdéseinket is magunkkal visszük.
Talán ezért nem az a kérdés, hogy trend lett-e egyedül utazni.
Sokkal inkább az, hogy miért indulunk útnak.
Menekülünk valami elől, vagy kíváncsiak vagyunk valamire? Bizonyítani szeretnénk, hogy képesek vagyunk rá, vagy egyszerűen csak vágyunk néhány napra, amikor végre a saját ritmusunk szerint élhetünk?
Ha ez utóbbi a válasz, akkor a solo travel valóban különleges élmény lehet. Nem azért, mert minden kérdésünkre választ ad, hanem mert lehetőséget teremt arra, hogy egy kicsit jobban megismerjük azt az embert, akivel életünk végéig biztosan együtt utazunk.
Saját magunkat.