Akárhogy is nézed azt a személyt, akiről a barátnőd vagy rokonod annyit ömlengett, egyszerűen nem érted, mit lát benne. Olyan bizonytalannak tűnik és felszínesnek, ráadásul idegesítően hangosan beszél, amitől te a falra mászol. Ők mégis remekül megvannak már évek óta, és te azon gondolkodsz, vajon hogy lehet, hogy ugyanazt a valóságot ennyire eltérő módon látjátok? A gondolkodásunkban megjelenő, ún. kognitív torzítások segíthetnek a különbség értelmezésében.
A megértéshez érdemes visszatekinteni először az azokba az időkbe, melyekben kialakultak és szelektálódtak azon működések, melyek ma is nagy hatással vannak viselkedésünkre. Vadászó-gyűjtögető őseink számára még nem volt Tinder, ahogy nagyanyáink sem feltétlenül azzal töltötték idejüket a háborúk és jóval szigorúbb szabályok közepette, hogy gondtalanul barangolva egymásra licitáljanak az udvarlók számában. Az volt tehát a normális, hogy kisebb számú, általában a közvetlen környezetben elérhető jelölt közül kell kiválasztani a partnerünket. Mely döntésnek aztán nagy jelentősége volt, hiszen ha az evolúciós elméletekre gondolunk, a gének tovább örökítésére azoknak a pároknak volt nagyobb esélye, akiknél hosszú távú és erős kötelék alakult ki, így biztosítva az utód felnevelését.
Az elkötelezett szerelem fenntartása nem csak a múltban bizonyult hasznosnak. Számos kutatás bizonyítja például a házasság áldásos hatásait. A házas emberek magasabb jóllétről és boldogságszintről¹, kevesebb depressziós tünetről², kevesebb szerhasználatról³ és erőszakról⁴, és jobb egészségről⁵ számolnak be, mint egyedülálló társaik. Egy több, mint ezer főt vizsgáló kutatás szintén hasonló eredményre jutott⁶. Azok, akik együtt éltek párjukkal, vagy összeházasodtak, magasabb élettel való elégedettségről és nagyobb érzelmi és instrumentális támogatásról, és kisebb észlelt stresszről számoltak be, mint a szimplán párkapcsolatban élő, vagy egyedülálló személyek. Úgy tűnik tehát, hogy testi és lelki egészségünk szempontjából is jó megfontolás lehet azon zsigeri vágy mentén dönteni, hogy valakivel közösen éljük le az életünket. Ugyanakkor az, hogyan is jutunk el idáig, és hogyan segít minket az evolúció abban, hogy eredendően tökéletlen párunkat végül tökéletesnek lássuk, annál kacifántosabb.
Tökéletes vagy, mert szeretlek! Vagy mégse?
Mindannyian hallottunk már a rózsaszín ködről vagy szemüvegről, mely kifejezésekkel egy szenvedélyes szerelem során megélt viselkedéses és személyiségbeli sajátságokra szoktunk utalni. Ilyenkor minden, ami a vágyott másikhoz kötődik, egy kicsit csodálatosabb, egy kicsit izgalmasabb, egy kicsit különlegesebb, mint amúgy. A partner pozitív irányú torzítása, idealizálása a hiányosságok ignorálásához, és jó tulajdonságok eltúlzásához vezet⁷. A szerelmesek hajlamosak nem csupán az objektív megfigyelőknél jóval kedvezőbbnek megítélni szerelmük tárgyát, de még a barátok értékeléseinél is pozitívabbnak⁸-⁹. Ironikus, hogy épp azon tulajdonságok, melyeket eleinte, ebben a fázisban vonzónak értékelnek, válnak később a másik leginkább felhánytorgatott hibáivá, amikor elmúlik a rajongás¹⁰. Például, valaki beleszerethet a másik spontaneitásába és lazaságába, majd később ostorozhatja szüntelen amiatt, hogy képtelenség vele tervezni.
Ez a rózsaszín ködös állapot extrém módon irracionálisnak tűnhet, és talán érdemes nem erre alapozva meghozni hosszú távú döntéseinket, akármennyire is elsodorna magával az élmény.
„Életre szóló partnert választani a szenvedélyes szerelem időszakában olyan, mintha részegen próbálnánk nyugdíjbiztosítást kötni”
(Roy Baumeister),
vagy ahogy egy olvasó frappánsan megfogalmazta egy korábbi bejegyzéshez: „Erdőtűzben nem lehet élni, érdemesebb inkább a kandalló melegét választani.”
A Michelangelo-jelenség, amikor jobbá válunk azáltal, hogy jobbnak látnak minket
De vajon tényleg nem több, mint puszta irracionalitás ez a rózsaszín szemüveg? A Michelangelo-jelenség szerint nem. Azok, akikkel romantikus kapcsolatban lépünk segíthetnek minket abban, hogy valóban egyre jobb énünkké váljunk, ha a másik szemében ezt látjuk tükröződni, épp úgy, ahogy Michelangelo meglátta a mesterművet a még faragatlan márványtömbökben¹¹. Vagyis ha Mari megismerkedik Ferivel és beleszeret, jobbnak fogja látni őt, mint amilyen, de idővel Feri jobbá is válhat ehhez a képhez formálódva. Ahogy fordítva is, ha Feri is beleszeret Mariba, kialakít róla egy idealizált képet, amire Mari idővel egyre inkább hasonlítani kezdhet, ezáltal segítve azt, hogy az emberek a szerelem megélésén keresztül egyre közelebb kerüljenek ideális énjükhöz ¹².
Ráadásul ha a szenvedélyes szerelmet elköteleződés követi, akkor a meglévő tulajdonságokkal szemben is egyre elfogadóbbá válunk, akkor is, ha az nem illik bele az idealizált képbe¹. Vagyis, ha egymás mellett tesszük le a voksunkat, nem csak mi válhatunk saját magunk jobb verziójává, és segíthetünk valaki másnak is ebben, de hogy képesek legyünk kitartani már meghozott döntéseink mellett, a kognitív disszonancia redukció segítségével az a kép is átalakulhat, hogy mit tartunk ideálisnak.
Néha a „vakságot” választjuk, néha a pontosságot
Nem mindig vagyunk azonban ugyanannyira hajlamosak arra, hogy feltegyük a rózsaszín szemüveget. Fletcher, Simpson és Boyes¹³ kutatása alapján a szerelem olyan evolúciós erők terméke, mely két úton segíti a reproduktivitást. Az egyik motiváció a megfontolt, tehát reális partnerválasztás, mely célja, hogy a megfelelő ember mellett horgonyozzunk le. A másik pedig, hogy amint elköteleződtünk, a meglévő partnerünket és kapcsolatunkat a legjobb fényben lássuk, hiszen ez segít abban, hogy fenntartsuk az utódaink felneveléséhez szükséges kötődésünket.
A kutatók szerint az, hogy épp a reális látásmódra, vagy a pozitív irányú torzításokra vagyunk hajlamosak, függ a kapcsolat szakaszától, az elköteleződés meglététől (akár attól, hogy létesült-e már szexuális kapcsolat), és a környezet feltételeitől is. Az első randin, időszakban például sokkal jellemzőbb, hogy az objektivitásra törekedve kiszórunk valakit egy-egy jellemzője vagy viselkedése miatt, mint a későbbiekben ugyanezen dolog miatt.
Itt fontosnak tartok megemlíteni egy másik hasonló jelenséget: megerősítési torzítás esetén a már előzetesen szerzett információk mentén értelmezzük, szervezzük az új információkat. Vagyis, ha például valaki az első néhány hónap során nagyon odaadó, figyelmes, és szeretettel teli volt velünk, akkor sokkal kisebb súlyt adhatunk a később megjelenő olyan viselkedéseknek, amelyek nem ezt erősítik. Ezt a dinamikát az érzelmileg bántalmazó kapcsolatokban nagyon gyakran megfigyelhetjük. Az első 3-4 hónap rajongással és sülve-főve együtt levéssel töltött fázisa után sokkal nehezebb felismerni és helyen kezelni azt, ahogy egyre több kritika, kontroll, kiszámíthatatlanság és abúzus csúszik bele szép lassan a kapcsolatba, míg az idealizált képéhez – és ezáltal a kötődéshez – ragaszkodó fél szép lassan olyan lesz, mint a béka, aki észre sem vette, hogy megfőzték.
Kisley¹⁶ azt emeli ki, hogy míg a világháborúk idejében nevelkedett gyermekeknél a biztonság megteremtésének igénye az első, és ezért ők hajlamosabbak korábban házasodni és tovább azok is maradni, addig a „békeidőkben” született gyermekek nagyobb hangsúlyt helyeznek az önkifejezés, szabadság, kreativitás és önmegvalósítás értékeire. Az ezen, poszt-materialista értékeket képviselők pedig boldogabbak is egyedül, mint azok, akik a stabilitás, elköteleződés értékeit helyezik előtérbe és nem élnek párkapcsolatban, így úgy tűnik, a jóllétre nem a házasság az egyetlen predesztinált út.
Vak tehát a szerelem? Némileg igen, de nem biztos, hogy kivételes eseteket leszámítva ez nem szolgálja az érdekünket. A kezdeti idealizálás segíthet abban, hogy többé váljunk, elvárásaink rugalmas újragondolása pedig az elkötelezett és stabil párkapcsolat megannyi pszichés előnyét hozhatja el életünkbe. Egy dolgot azonban nem szabad elfelejteni: ehhez mindig ketten kellünk, különben könnyedén ébredhetünk rá évek után arra, hogy azért kék-zöld foltos a lelkünk, mert végig csak egyedül botorkáltunk, kapaszkodó nélkül abban a rózsaszín ködben.
Felhasznált irodalom
(1) Johnson, D. R., & Wu, J. (2002). An empirical test of crisis, social selection, and role explanations of the relationship between marital disruption and psychological distress: A pooled time-series analysis of four-wave panel data. Journal of Marriage and Family, 64(1), 211–224.
(2) Wade, T. J., & Pevalin, D. J. (2004). Marital transitions and mental health. Journal of Health and Social Behavior, 45(2), 155–170.
(3) Power, C., Rodgers, B., & Hope, S. (1999). Heavy alcohol consumption and marital status: Disentangling the relationship in a national study of young adults. Addiction, 94(10), 1477–1487.
(4) Gallagher, M., & Waite, L. (2000). The case for marriage. New York: Random House
(5) Hughes, M. E., & Waite, L. J. (2009). Marital biography and health at mid-life. Journal of Health and Social Behavior, 50(3), 344–358.
(6) Zhu, X., Wang, K., Chen, L., Cao, A., Chen, Q., Li, J., & Qiu, J. (2018). Together means more happiness: relationship status moderates the association between brain structure and life satisfaction. Neuroscience, 384, 406-416.
(7) Conley, T. D., Roesch, S. C., Peplau, L. A., & Gold, M. S. (2009). A test of positive illusions versus shared reality models of relationship satisfaction among gay, lesbian, and heterosexual couples. Journal of Applied Social Psychology, 39(6), 1417–1431.
(8) Barelds, D. P., Dijkstra, P., Koudenburg, N., & Swami, V. (2011). An assessment of positive illusions of the physical attractiveness of romantic partners. Journal of Social and Personal Relationships, 28(5), 706–719.
(9) Murray, S. L., Holmes, J. G., & Griffin, D. W. (1996a). The benefits of positive illusions: Idealization and the construction of satisfaction in close relationships. Journal of Personality and Social Psychology, 70(1), 79.
(10) Felmlee, D. H. (2001). From appealing to appalling: Disenchantment with a roman-tic partner. Sociological Perspectives, 44(3), 263–280.
(11) Drigotas, S. M., Rusbult, C. E., Wieselquist, J., & Whitton, S. W. (1999). Close partner as sculptor of the ideal self: Behavioral affirmation and the Michelangelo phenomenon. Journal of Personality and Social Psychology, 77(2), 293–323.
(12) Murray, S. L., Holmes, J. G., & Griffin, D. W. (1996b). The self-fulfilling nature of positive illusions in romantic relationships: Love is not blind, but prescient. Journal of Personality and Social Psychology, 71, 1155–1180.
(13) Fletcher, G. J. O., & Kerr, P. S. G. (2013). Love, reality, and illusion in intimate relationships. In J. A. Simpson & L. Campbell (Eds.), Oxford handbook of close relationships (pp. 306–320). New York, NY: Oxford University Press.
(14) Fletcher, G. J., Simpson, J. A., & Boyes, A. D. (2006). Accuracy and bias in romantic relationships: An evolutionary and social psychological analysis. Evolution and social psychology, 189-209.
(15)Gangestad, S. W., & Simpson, J. A. (2000). The evolution of human mating: Trade-offs and strategic pluralism. Behavioral and brain sciences, 23(4), 573-587.
(16)Kislev, E. (2018). Happiness, post-materialist values, and the unmarried. Journal of happiness Studies, 19(8), 2243-2265.